Tolnai Ottó-versek a novemberi Jelenkorban, egész pontosan két hosszabbacska darab Az ecetligetben cím alatt. Aki vevő a Tolnai-féle univerzumra, erre a magánmitologikus apróságokból kitáruló világépítésre – amelyet maga Tolnai hol rizomatikusnak, hol karfiolszerűnek nevez –, az most sem fog csalódni. Én, mondjuk, vevő vagyok erre. Idemásolok belőle egy rövid mutatványt:
„trockij körösztapa szerint ez a világ / legnagyobb titka / ezt kellett volna megoldani / és nem a proletariátussal bajlódni / és nem a holdra utazgatni / ezt kellett volna megoldani / melyik is volt az az ismeretlen nép / mely a gyöngytyúkot domesztikálta”
(Ez a részlet önmagában persze mindössze jópofa poén, de a vers a végére valóban katartikussá válik.)
Nincs kedvem-időm végigzongorázni az egész lapszámot, csak ráböknék itt egy-két közleményre. Nagyon szép Meliorisz Béla első verse, az Ősz és reggel is, ahol az elégikus szcenírozást szelíd humorú költői abszurd zárja: „ámde a képzelt kert fái / aranyló kezüket zsebre vágva / mintha rosszallva ingatnák már fejük”. Jó Vécsei Rita Andrea verse, a Csetpartner, ahol a vers elbeszélőjének/a költőnek/a líra énnek az anyja csetlik-botlik az interneten: „Vagy tíz percen át ír, ideges leszek, miről lehet ennyit. / Fölhív, miért nem válaszolok, hogy vegyen-e / karajt, erre megy rá az egész délelőttje. / Kiderül, nem nyomott entert.” S ha már vers és humor: Keresztesi József egy János vitéz-paródiát közöl ebben a számban. Rendben, akadnak benne vicces pillanatok, de hát hogy is mondjam – mégiscsak Petőfi az anyanyelv nagyobbik kovácsa.
Havasréti József hosszú tanulmánya, „A sötétség mélyén” Szerb Antal zsidóságáról és utolsó éveiről szól. Nagyon alaposan körüljárja a tárgyát, hosszasan foglalkozik nemcsak Szerb életútjával, hanem az önképével és a konfliktusaival is. Külön elemzi azt az esetet, amikor egy vendéglőben a spicces Márai védelmébe veszi a fajelméletet, és a távozása után Szerb sírva fakad, mint ahogy ugyancsak külön elemzést kap Szerb élete végén írt szonettje, az Orpheus az Alvilágban, ehhez kapcsolódva pedig Honti János és Szabolcsi Bence példája, akik a munkaszolgálat során szintén mitológiai állványzattal igyekeztek megtámasztani az identitásukat. És hát versek vagy novellák ide vagy oda, az új Jelenkor legdöbbenetesebb, már-már szürreális hatású mondata is itt olvasható: „Szabolcsi Bence zenetörténész, ugyancsak Szerb ismerőse és a Kerényi-kör tagja, Bécs felé tartva a halálmenetben Kodály Zoltán egyik megjegyzésén töprengett, mely szerint Beethoven E-dúr zongoraszonátájának egyik tétele valamelyik magyar népdal hasonló dallamára emlékeztette őt.”
Egy „új” Hajnóczy-novella is olvasható a lapban, Jézus címmel, Hoványi Márton kísérő tanulmányával. Kéziratban maradt szöveg, számos javítással, áthúzással, amelyeket a közlés igyekszik is pontosan rekonstruálni. Két dolog figyelemreméltó mindebben. Az egyik, hogy valamiféle Hajnóczy-reneszánsz, de legalábbis újrafölfedezés látszik kibontakozni, elsősorban a szegedi kutatóknak köszönhetően (ezzel kapcsolatban a Litera is elkezdett anyagokat közölni, klikk ide, és görgetés egy picit lefelé). A másik, hogy a Kompúter Korában, tetszik, nem tetszik, leáldozott azoknak a kéziratoknak, amelyeken szövegjavítások-szövegvariánsok voltak elkülöníthetők. Pedig milyen gyönyörű és milyen sokatmondó, mennyit elárul a szerzői gondolkodásról Hajnóczy egy-két szövegkorrekciója: „Remegő kézzel kinyitotta az ablakot, és kapkodva belélegezte belenyomta arcát a májusi reggel friss orgona illatú levegőjébe.” Belenyomta – igen, itt egy vérbeli művészi döntés érhető tetten. Akárcsak ott, ahol a hulla másnapos Jézus belenéz a tükörbe: „öreg, csomós szakállú majomarc vigyorgott kacsintott rá.”
Nem vagyok a számítógépes szövegszerkesztés ellensége – egy bloggernél ez hülyén is nézne ki –, de az ilyenekért azért kár lesz.