Nem Nagy Józsefé a hónap interjúja cím, már csak azért sem, mert az ő cikke novemberben jelent meg, Láng Zsolté pedig még októberben.
Nem tudom, mi ez, az Írók Boltjában csak a májusi Látó kapható, a neten mindenesetre fenn van az októberi. Nem rossz Papp Attila Zsolt "A belső ruhatár" című verse, ahogy jó Potozky László néhány hangulatos groteszkje, pl. a "A pókság viszontagságairól" is. Kissé mellbevágó Nyerges Gábor Ádámtól az "Egy másik himnusz a szerzőhöz". (A vers olyan, mintha egy elutasító szerkesztőhöz vagy kritikushoz lenne írva: "Ön most már huzamosabb ideje azt tagadja meg, amit kér"). Jól indul a "70°": "most úgy iszom / hogy új izom / kell ehhez a torokban / nem hibáztatom / csak megáztatom / sörökben meg borokban", és jól ér véget a legjobb darab, a "Himnusz minden egyéb dologhoz":
Ó, Minden Egyéb Dolog,
rád, hogyha darabokban gondolok,
sem érlek fel, csak alig,
hogy beláthassak néhány csavarig –
ugye, ha majd mindenki kipurcan,
lesz némi protekció,
hogy jobban essen, mint ahogy puffan?
Tetszenek Tóth Ágnes pontos, sűrű kis novellái (vagy a talán túlságosan is poénra kihegyezett, kiflivég - az is kifli - értelmében vett novellavégei), főleg "A legszebb vonat". A "Sípocska" kevésbé, a néhol nagyon gyenge "Tavaszi túra" sokkal kevésbé (részlet az eleje tájáról):
"Örülök, hogy végre szilárd talaj van a fenekem alatt, és nem a benzingőzt szívom, hanem a határ határtalan illatát [ez nem olyan jó]. Ettől aztán el is bódulok, mint aki kiürült hordóból próbálja kiszívni a bort. [ez jó]
Hullámzik a vetés meg a kedvem. A vetésről csak sejtem, hogy zab, a kedvemről viszont tudom, hogy zabos [ez nagyon nem jó]."
Jó Markó Bélától a "Csak hatvan", főként a vége, és a "Magyarkert", ennek főleg az eleje:
A magyarkert
nagyon magyar,
itt legfagya-
labb a fagyal.
Magyarkertben
minden formás,
s mérsékelt a
formabontás.
Magyarkertben
magyar rigó:
magyarnak len-
ni jó, mi jó!
De a legjobb a Markó Bélóval (jav.: Bélával), a neves olasz költővel készült interjú. Illetve ez nem is interjú, hanem Láng Zsolt pastiche-a (azt hiszem, az írás jó példája a pastiche-nak, mert pl. semmiképpen sem tisztán paródia), szóval a Látó nagyon szellemesen emlékezik meg az egykori politikus és állandó költő hatvanadik születésnapjáról. A cikk oldalán egyszerűen elkerülte a figyelmemet, hogy Láng Zsolt az írás szerzője, csak ezt láttam: "Markó Bélával Szabó Viktor Máriusz beszélget". (És rögtön elkezdtem olvasni a szöveget, úgyhogy azt se láttam, hogy "Az élet értelme" című interjú 2051 szeptemberében készült.) A beszélgetés furcsán indul, de azt hittem - hiszen nem a papír lapot olvastam, hanem a netes szöveget -, hogy csak lemaradtam valami információról, és egy középiskolás pályázat nyertese beszélget Markóval, nem akarom hosszan idézni, katt a linkre!
A felállás nekem csak "Ungvári Zrínyi Imre" 2014-ben megjelent tanulmányának idézésekor lett világos, úgyhogy ezt a - szerintem szép - korábbi részt még direkt interjúnak olvastam:
MB: Nos, megszülettem 1951-ben, egy székely kisvárosban. Csak akkor születhettem volna máshol, ha másnak a gyermeke vagyok. Lehettem volna másnak a gyermeke? Nem. Mert az a valaki már nem én volnék. De ha máshol, mondjuk Bukarestben születek, mert sok székely élt ott akkoriban, vagy éppenséggel Budapesten, ahova a háború végén elsodródtak néhányan a szülőföldemről is, akkor is más ember lettem volna. Igaz, ugyanebben a bőrben. De ez sem biztos, mert ahogy kutya hasonul a gazdájához, az ember is hasonul a környezetéhez. Vannak Bukarest-arcú és Budapest-arcú emberek. Megfigyelte?
A "beszélgetőpartnerek" Tőkés Lászlót is emlegetik ("amikor már nem álmodtam neki, akkor ő sem tudott mihez képest merésznek lenni"), de a Szőcs Gézá-s rész talán még jobb: "halála előtt felhívott, és kérte, bocsássam meg, amiért egyszer lemókusozott. Jó költő volt."