Az egyébként is ködös-nyomasztó novemberben az új Holmit egy nekrológ nyitja és két nekrológ zárja (mire elkészültem ezzel a poszttal, a jelen idő használata okafogyottá vált: átléptünk az egyelőre ugyancsak ködös-nyomasztó decemberbe).
A lapélen Wilheim András közöl személyes hangú emlékezést a nyár végén elhunyt Dobszay Lászlóról. Talán nem is nekrológ ez, nagyobb lélegzetű és ívű írás annál, esszé és memoár. A következő anyag Kurtág György partitúrája, a címe: Secreta. Gyászzene Dobszay László emlékezetére, ezután pedig Kántor Péter verse jön (Köztünk maradjon), amely ugyancsak gyászvers, ha nem is Dobszayhoz kapcsolódik. Pontosabban árvaságvers (ha van ilyen). Hosszasan, egyenletesen kitartott hang, ahogy igyekszik a fájdalmat kordában tartani vagy formába zárni:
„Á, inkább azt találd ki,
mit csinálj azzal a rengeteg könyvvel,
ami senkinek se kell, még neked se, de mégis
nehéz megválni tőlük, mint a nyártól.
És miért? Miért kell örökké megválni? Csak.
Mert muszáj! Azért dobtad bele a Dunába ötévesen
a kedvenc mackódat, mert úgy érezted, hogy muszáj,
muszáj lesz előbb-utóbb, és minél később,
annál rosszabb, annál fájdalmasabb lesz.”
A lap végén László Ferenc nekrológja Mészöly Dezsőről, elegáns, tárgyilagos és anyaggazdag írás. Előtte pedig Gergely Ágnes búcsúztatja Raýman Katalin szerkesztő-műfordítót. „A legzárkózottabb ember volt, akit valaha ismertem” – így szól a nekrológ első mondata, és ebből bontakozik ki a rövid, ám annál erőteljesebb portré, ahol épp ez a sérülékeny zárkózottság oldódik föl az írás végére egy apró gesztus erejéig, hogy aztán Gergely Ágnes ezzel a tárgyilagosra hangszerelt vallomással zárja a szövegét: „Akkor szerettem meg Raýman Katalint.” S ha visszalapozunk párat, az irodalmi összeállítás végén egy rövid szövegre bukkanhatunk, a címe csak ennyi: Raýman Katalin hagyatékából. Első osztályú, szuggesztív kispróza, magabiztos kollázstechnikával. Egy – feltehetően ávósok által – agyonlőtt férfi holtteste forog és süllyed el lassan a vízben, miközben párhuzamosan futnak a különféle emberi sorsok apró pillanatai, majd a végén, az alámerülés pillanatában az egész világra kiterjedő tablóvá tárul a leírás. Mintha Nádas Párhuzamos történeteinek egy bizonyos történelmi aspekusát sűrítette volna valaki négy-öt flekkes terjedelembe.
A novemberi Holmi közli az Atlantisz Platón-összkiadásában megjelenés előtt álló új Állam-fordítás kísérő tanulmányát, Steiger Kornél Az „Állam” mint lélekterápia című írását. Az Állam politikafilozófiai meglátásai, mondja Steiger, mindössze huszonhat fejezetet érintenek a százkilencvenötből, és ez azért meglehetősen furcsa. Steiger nem kevesebbet állít (és támaszt alá meggyőző érvekkel), mint hogy Platón művét félreolvastuk az elmúlt évezredek alatt: az Állam nem politikaelméleti mű, a témája nem az ideális állam felépítése és működése, hanem az emberi lélek egyensúlyának a megteremtése, és ennek érdekében használja az állam-párhuzamot, valamiféle mintaként. Innen persze már Platónnak a művészetekre vonatkozó cenzurális előírásai sem valamiféle totalitárius bornírtság árulkodó jegyeiként olvasandóak.
Az eredeti görög cím, a Politeia eleve több jelentésréteget hordoz, mint a latin Res Publica, az államrendtől a közéleti tevékenységig, az életmódig-életvitelig terjed a jelentéstartománya. Nem vagyok szakmabeli, pusztán érdeklődő civil, de nagyon is érdekelne, hogy ez a politeia-fogalom miféle utóélettel bír – hogy például Arisztotelész a Politikában (1279a, III. 7.) mire gondolhatott a politeiáról szólva, aminek a „korcs alakja” volna a demokrácia. Egyáltalán: olvasható-e (és ha igen, milyen keretek között) az Állam értelmezéstörténete félreolvasás-történetként?
