Azt ígértem kb. három héttel ezelőtt, hogy a novemberi Műút kapcsán visszatérek a Bizottság-kiállítás témájára. A lapszámot az együttes fotóarchívumából származó anyag illusztrálja, és Gulyás Gábor – a Műcsarnok igazgatója, a kiállítás kurátora – egy esszében igyekszik körüljárni, hogy miért esett a választása a nyolcvanas évek dadaista csodacsapatára. „A kiállítás alapgondolata – írja – az emlékezés és az emlékezet differenciálódása a kulturális identitásunk szempontjából kiemelkedően fontos nyolcvanas évek megidézésében, újragondolásában.” A kérdés tehát a speciális társadalmi körülmények között létrejövő avantgardista nonkonformizmusra irányul: „Mi az, ami megőrződött mindebből, mi az, ami nyilvánvalóan elveszett?”
Jogos kérdések – hogy maga a kiállítás mennyire volt képes választ adni rájuk, arról azért megoszlanak a vélemények (klikk ide, és a cikk alján linkek további bírálatokhoz). Mégis azt hiszem, a fő kérdés nem az, hogy mi veszett el a nyolcvanas évek undergroundjából, hanem az, hogy hogyan: törvényszerű volt-e, hogy az egész történetet a rendszerváltás után cakompakk elvitte a cica, vagy (mostanában hajlok rá, hogy így gondoljam) a kilencvenes évek kulturális klímaváltozása valamiképp mégis összefüggésben áll a harmadik köztársaság hanyatlástörténetével?
A kiállításról egyébként György Péter közölt nemrég egy csípős hangú írást az ÉS-ben, amelynek egy igen fontos, ámde téves állítását, miszerint a vörös csillagot a Műcsarnok kurátorai applikálták volna utólag a Bizottság-plakátra, később korrigálnia kellett (Gulyás Gábor válasza itt olvasható). Így persze a fő kérdése – „miért is volt szüksége Gulyásnak arra, hogy a fenti célok elérésére teljesen alkalmatlan Bizottság zenekarból próbálja megformálni a magyar baloldali avantgarde genealógiáját” – ugyancsak élét veszti. (Arról őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ha így is lett volna, vajon miért lehetett volna Gulyásnak szüksége erre – a gondolatmenet az emlékezetpolitika dzsungelébe vezet, ahol a fák lombja közt apró, torzonborz machiavellik ugrálnak és rikoltoznak.) Ám ettől a tévedéstől eltekintve is különös, ahogy György Péter a zenekar működését igyekszik apolitikus színben feltüntetni. Ez egész egyszerűen nem áll: a Bizottság messze nem afféle ártalmatlan bohóckodás volt.
