Az októberi Hitelben folytatódik Mórocz Zsolt nagyon érdekes és értékes, ugyanakkor nagyon aszimmetrikus interjúinak sorozata. A tudósokkal folytatott beszélgetések olvastán az az ember benyomása, hogy a riportertől nem idegen a makacsul nyugtalan tudománytalanság és egyfajta fantomokkal hadakozó nemzeti hevület. Az előbbi főként a hun- és sumerológiai elfogultságokban manifesztálódik (bár ebben az interjúban kevésbé, mint a Szörényi Lászlóval és a Tóth Endrével készült beszélgetésben), az utóbbi az olyan megjegyzésekben, amelyek pl. "a magyarságukat nem vállalókra" utalnak.
Nem akarok a ténylegesnél naivabbnak látszani: biztos van, aki, ha nagyon kiélezzük, akkor inkább (jobban, elsőrendűbben, szívesebben) tekinti magát mondjuk európainak vagy embernek, mint magyarnak. (Ott vannak mindjárt a portugálok.) De hát vannak kérdések, amiket nem szabad nagyon kiélezni, mert akkor sebeket ejtenek, nemde. Vajon a sumérok közt (jó, hogy nem mindjárt a Szíriusz Alfán) keresni a magyar identitást vagy a Szent István - a kétségkívül messze legjelentősebb magyar történelmi személyiség - által alapított, kereszténységgel ezer éven át, bár talán még így sem eléggé átitatott Magyarországon "úgynevezett pogányság"-nak nevezni a pogányságot - nekem úgy tűnik, mintha inkább ez volna az, ami a magyarság nem vállalására emlékeztet.
De megmondom konkrétan: olyan ez, mintha a búbánatos magyar történelem súlypontját ezeknek a furcsa rokonszenveknek a jegyében el akarnák mozdítani az elmúlt ezer év ilyen-olyan, de azért tudományosan mégis csak dokumentált koordinátarendszeréből, és valami sokkal korábbinak (de annál jobb, mert annál ködösebb) vagy valóságosabbnak, igazibbnak, mélyebbnek tételezett (de annál megfoghatatlanabb) tartalmak örvénye felé taszigálnák.
A nomadizmusról és a magyar őstörténetről szóló beszélgetés riportalanya, a régész Fodor István persze a korábban meginterjúvolt tudósokhoz hasonlóan ezúttal is kifogástalanul tárgyilagos és józan. Sok mindenért érdemes elolvasni az interjút, amelyből mellesleg a poszt címében idézett kérdésre is választ kapunk.
Ugyancsak érdekes, olvasmányos és adatgazdag Sárközy Péter "Az olasz Risorgimento harcai a XIX. századi magyar irodalomban" című írása. Annak illusztrálásául, hogy az olasz himnusz a "Szózatnál is nehezebben énekelhető", itt egy link, érdemes kattintani. (A végén az, hogy "Siam pronti alla morte", azt jelenti: "készen állunk a halálra".) Érdekes az összefüggés az "Olaszország" című - 1848 februárjában(!) írt - Petőfi-vers és a "Nemzeti dal" között. Főleg, hogy ez utóbbi kezdőszavát Petőfi állítólag egy Szikra Ferenc nevű jurátus javaslatára változtatta meg "Rajtá"-ról "Talprá"-ra. Szikra eszerint úgy érvelt volna, hogy "előbb talpra kell állítani a magyart", és csak utána lehet csak nekiindítani. Csakhogy már az "Olaszország"-ban ezt olvashatjuk:
Megunták végre a földöncsuszást,
Egymásután mind talpon termenek.
A sóhajokból égiháború
Lett, s lánc helyett most kardok csörgenek.
[A cikkben "csörögnek" van, de az nem jó verstanilag.]
S halvány narancs helyett a déli fák
Piros vérrózsákkal lesznek tele -
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!
A magyar történelemmel kapcsolatban gyakran emlegetik a széthúzást, de hát ezek szerint az olasz egység megteremtése sem volt Garibaldi szicíliai partraszállásától kezdve folyamatos fáklyásmenet: "az álmok álmok maradtak, éppúgy, mint Kossuth Dunai-konföderációs terve. Klapka tábornok katonai akciója kudarcba fulladt, hasonlóképp Garibaldi 1863. évi újabb expedíciója, amikor a nemzetközi helyzettel nem törődve, megpróbált önkénteseivel Róma felszabadítására indulni, de Aspromonte hegyei között a királyi[!] csapatok golyózápora[!] megállította az ősz vezért[!], akit sebesülése[!] után Caprera szigetére internáltak[!]."
