Priviben már két komoly barátom is jelezte, hogy a) értetlenül áll a Nádasdy-vers előtt, viccnek is rossz, ízléstelenül durva, illetve hogy b) milyen vacak ez a haza-anya metaforarendszer.
Szerintem mégis csak jó a vers. De hiába jó, ízlésekkel tényleg nem lehet vitatkozni. Hogy a kultúra divatosabb terroirjáról válasszak példát, olyan ez, mint a rajnai rizling: hiába kapom fel a fejemet a fantasztikus benzinaromájára, ami nem mellesleg úgynevezett fajtajelleg (a jobb német rizlingeknek érettebb korukra tényleg kialakul egy olyan, erős illatárnyalatuk, mintha autószerelő-műhelybe szagolna be az ember), ha egyszer valaki utálja a petróleum szagát. Vagy egyes kései szüretelésű tokajiakkal kapcsolatban: ugyanez főtt kukoricában.
Szóval.
Nádasdy versei emlékeim szerint általában belső monológok. Egy érett férfi komoly, mégis (miért mégis?) érzelmes hangja stb. (Ha sznobkodni akarnék: "a fájdalom, melyet ez a sohasem szenvelgő, érzelmes zene elénk tár, olyan tiszta, tárgyilagos, pontos, mint emberi gyarlóságunkból, körülhatároltságunkból származó megismerés, hogy a végtelent hiába igyekezzük megközelíteni, és hogy a kétszer kettő itt a földön mindig csak négy, nem öt".) Másrészt a kortárs líra jó nagy részére jellemző valamiféle iránytalan - hol többé, hol kevésbé intellektuálisra hangolt - motyogás. Ehhez képest itt van ez a vers, ami nem egyszerűen megszólít valakit, hanem nagyon is konkrétak a megszólítottjai (túl azon, hogy aki nem tudja kik ezek, az olvashatja a verset a század költőihez vagy csak a magyarokhoz írottnak is), és úgy tűnik, nagyon konkrét dolgokat is mond. (Ezek azonban végül is - nagyon szerencsésen - feloldódnak valami tágabb térfogat távlataiban.)
Nekem már ez a "fiúk" forma is nagyon tetszik, Karinthy bődületes versének felütésére, annak keresetlenségében rejlő erejére emlékeztet: "Nem nagyon hívtatok gyerekek...". A vers már a megszólítással világossá teszi, hogy most ez az érett, komoly, mégis stb. férfi jön, a megszokottnál közvetlenebbül, de ezúttal is azzal a többlettel, ami ő maga. És olyan személyes módon adja át a tudását a nála fiatalabbaknak, hogy fel sem merül, hogy kellemetlenül kioktató lenne - ugyanakkor nem is fölöslegesen finom, sőt a végén elcsattan a zen mester botütése is.
Az anya-haza hasonlat szerintem annyi évtized ugaroltatása után megint termékeny. Nagyon kézenfekvőnek tűnik, de szerintem már elég rég használták a magas irodalomban, most hirtelen csak Lengyel Balázs egy hetvenéves kritikáját találtam: "Ez a föld és ez a haza mindenkinek, aki a tájban él, egyaránt otthona, s mint jó anya egyik gyermekétől sem vonja meg szeretetét." De hát azért ez ugye egész más tónus. (Varga Miklósnak a rockerterpeszt a fáraószobrok statikussága felé továbbgondoló testtartással végigénekelt "Európá"-járól most ne beszéljünk.)
Szerintem megvan a versben az "én is így érzem, csak nem jutott volna eszembe így kifejezni" evidenciája is: "konyhájában ütött-kopott edények, / ami meg új, az tőlünk idegen" (az ilyesmire, mit csináljak, mindig vevő vagyok), illetve tetszik az egész anya-képzetkörtől idegen nyersesége is, vagyis inkább az az ív, ami az első sorok szelídségétől a végének eddig az illúziótlan brutalitásáig vezet. Emellett figyelemre méltó, hogy nagyon hangsúlyos a többes szám első és második személyű igék, birtokos ragok jelenléte, de ez mégsem megy a vers rovására, nem lesz tőle gnómikusan okoskodó. Szóval sok érdekes van benne, túl a megragadhatatlan érzeten, illetve az egyes olvasók saját - kinek milyen - anyaélményén, ami szintén részévé válik a versnek. Egyébként gondolkodtam rajta, hogy táj-, vagy mondjuk istenes versben, vagy akár bordalban is lehetne-e ilyen értelemben írni a "hazá"-ról, és arra jutottam, hogy igen: ígéretes dolognak tűnik két metaforakomplexumot összeereszteni, és megnézni, mire mennek egymással.
