A Sántha-novellán túl a decemberi Tiszatájban megakadt még a szemem Borbély Szilárd versén, A paraszt Párkákon. Egy régmúlt (gyerekkori?) falusi világot jelenít meg, tágas panorámaképen:

A buzogányok barna bársonya
kényszerből bomlott ki, hogy a szél vigye
el a magvakat innen. Hátha jövőre vagy esetleg
másutt lesz majd víz. Mert mindennek megvolt
az ideje, hogy mikor száradjon le a szamárkóró,
mikor érjen be a csipkebogyó a kökénnyel.

A vers, ha nosztalgiától mentesen is, de egy rendezett világról tudósít. Mindennek pedig mitologikus távlatot ad, ahogy Borbély a tavaszi rongyszövést és a Párkák képét egymásra montírozza. Szép az is, ahogy a hajnal fényei megjelennek és bejárják a falut:

Erre merőlegesen futott
a Főutca egyenest, amelyet a templom után már
Hajnalvégnek mondtak. Ez szép, mert arunnan
jött be minden hajnalban Auróra, a szemérmes

istenasszony. Először balra tartott kicsit, majd (...)
jobbra kanyarodva az öreg templom előtt halad[t] el és
az utcafronti apró ablakokra a piruló rózsa színét
leggyentette.

Szép az olyan szavak használata is, mint az „arunnan” vagy az „esztováta”. A versben egyébként a különböző egységek sorszámot és betűjelzetet kapnak, mintha valami régi klasszikus szövegközlése volna (1a, 1b, 4e stb.) – ennek a jelentőségét nem nagyon értem, de dizájnosnak dizájnos.

Aztán megakadt még (ti. a szemem) Antonin Artaud levelein (Szabó Marcell fordításában), melyeket az élete vége felé a pszichiátriáról írt. Zavarba ejtő olvasmány, van az embernek egy olyan érzése, mintha kukkolna, mintha olyasmit lesne meg, amihez igazából semmi köze.

És ha már kukkolás: a Pilinszkynek szóló levelekből közölt válogatásban (közreadó: Hafner Zoltán) akad egy rövid levél, amelyet Dénes Zsófia írt 1977-ben. Egy kilencvenkét éves, sokat látott hölgy gyönyörűséges, hátborzongatóan jeges hangja. Megköszöni a kölcsön kapott kötetet (a jegyzet szerint minden bizonnyal a Kráterről lehet szó), megdicséri persze, aztán bevágja a horgot: „Formaművészet egészen ritka mértékben. Néha Rilkére emlékeztet engem, a duinói Rilkére, az utolsó korszakára. Én őt megismertem Párizsban, sőt jól ismertem. Én vagyok az egyetlen magyar, akivel ő beszélt. Kosztolányival csak néhány levelet váltott.”
Van ezekben a sorokban valami mélységesen felkavaró, egyszerre szólalnak meg az elfeledettségből táplálkozó keserűség és a dacos öntudat hangján. Aztán a következő bekezdésben már a Pilinszky-kötet felé fordul:
„De azért most jön a de. Talán már érzi maga, P. J., hogy én milyen vadul őszinte vagyok. Vadállatul őszinte. Tehát megmondom. Az absztrakció – mindenben – halál. Az élet elvonása. Nekem az élet kell. Ez nem választás, de adottság kérdése.”
Itt már nem tudom nem hallani az egykori vőlegény, Ady Endre hangját. És végül Dénes Zsófia elutasítja a „legritkább és elragadó minőségű” könyvet: „megcsodálom, mint remekművet, de megkönnyebbüléssel teszem le, mert fáj.” Tiszta beszéd.