Ahogy a januári Holmit olvasom, most még két szerzőt emelnék ki: az egyik Szőnyi Ferenc, a másik Magyar László András.

Magyar, akit mindig érdeklődéssel olvasok (lásd itt, itt és itt), most "Nagyapám történeteiből" címmel tett közzé három írást. A költőnek is nagyon érdekes és finom író az anekdota, az emlékezés, az abszurd (a groteszk?) és a mese határán alakította ki azt a sajátos műfajt, amelyben prózái az utóbbi időben megszólalnak. A három kis darab közül az első címe például ez: "Hogyan lett Horthy Miklós Magyarország kormányzója?", első mondata pedig így hangzik: "Anyai nagyapámnak, dr. Fodor Hermann ügyvédnek volt szülővárosában, Kalocsán egy fiatalkori jó ismerőse, Szabóky Jenő (1881-1956) mérnök, későbbi országgyűlési képviselő, még később váci rab." A mondat ráérősen alapos, személyes és fanyarul szellemes, amilyen Magyar egész prózastílusa. Amikor egyes - akár nekem kedves! - írók minden mondatukban szinte állandósult vakuvillogással, a nyelv és a szellem valóságos görögtüzeivel ingerlik továbbolvasásra az embert, Magyar László András  visszafogott eleganciája a csendes szenzáció erejével hat. (Már ha ez a "csendes szenzáció" nem olyan képtelenség, mint a kannás Bailey's vagy a military intelligence -bocsánat.)

Szépek a ritkán megszólaló Szőnyi Ferenc versei is. Az első, a "Miféle Orpheusz" egészen nagyszerű, bár a vége talán egy kicsit kitalálatlan, a költő - jobb híján - mond egy jót ("a fájdalom kromatikáját / a fölfeszített dallamot"). A vers egyébként szerintem még erősebb lenne, mániás ráolvasásszerűsége még jobban érvényesülne hosszabb sorokban, így:

A holtak közt ha nem talállak tovább kereslek idefent
kit takarnak a síró vállak milyen túlélő idegent
miféle Orpheusz leszek még ladiktalan tavon hova
perelve mindig milyen emlék mindigek közt milyen soha
vigyázz vigyázz ha megtalálom nem engedem többé veled
annyi sok éve annyi szálon szívedbe rontó életed
s a lant a lant fülelve várnak folyó citromfa délvidék
a holtak közt ha nem talállak kénytelen leszek élni még
s perelve is tovább kereslek átjárható minden határ
ne szólj kövess ma már a tested akár az égre lelt madár
most még a föntnek mérge jár át most már meg kéne hallanod
a fájdalom kromatikáját a fölfeszített dallamot

Mert eredetileg ilyen a tördelés:

A holtak közt ha nem talállak
tovább kereslek idefent
kit takarnak a síró vállak
milyen túlélő idegent
miféle Orpheusz leszek még
ladiktalan tavon hova
perelve mindig milyen emlék
mindigek közt milyen soha
vigyázz vigyázz ha megtalálom
nem engedem többé veled
annyi sok éve annyi szálon
szívedbe rontó életed
s a lant a lant fülelve várnak
folyó citromfa délvidék
a holtak közt ha nem talállak
kénytelen leszek élni még
s perelve is tovább kereslek
átjárható minden határ
ne szólj kövess ma már a tested
akár az égre lelt madár
most még a föntnek mérge jár át
most már meg kéne hallanod
a fájdalom kromatikáját
a fölfeszített dallamot

A hosszabb sorokba tördelt változat ráadásul - szerintem szerencsésen - felidézi az egyik legszebb verset, amit valaha olvastam, Kormos Istvántól a "Vonszolnak piros delfinek"-et.

A második, "A varjak majd helyetted is" című versben a "számonkérő szélzúgás" és a "vesztőhely-szem" jó ridegsége mintha Pilinszkyt idézné fel, csak - és ez érdekes - dallamosabban. De akkor már késő. Mert előtte az, hogy "Tudom, tudom, az idő nem cselédünk" engem egy kicsit elkedvtelenít, hiszen hát mi az, hogy "cseléd"? Honnan ez az ódon hasonlat? Jó, hogy nem mindjárt fut, mint a velocipéd.

A menet közben versmértéket váltó, tétova "Ludens" szép - bár talán szándéktalan - hommage az öreg Rába Györgynek.