[Az umami  az édes, sós, keserű, savanyú melletti úgynevezett ötödik alapíz, "például a paradicsomban, a parmezánsajtban és a japán konyhában használt kombu nevű barnamoszatban" fordul elő.]

Mottó:

Arany János: A szövegmoly
(Tréfa.)

Hogyan bánnak el a classicusok szövegmagyarázói, helyreállítói, bírálói áldozatukkal, egy találomra fölvett példa világosítsa. Legyen e sor a megfejtendő, Kisfaludy „Mohács”-ából:

„Ősi szabadságért harczolt bár férfi-karokkal.”

Ebben a közönséges józan ész semmin fel nem akad, de a tudós commentator csomót keres a kákán s beléköt. Egyik hosszú értekezésben fogja bizonyítni, hogy a helyes olvasás ez:

Ősi szabadságért harczolt, bár férfi, karókkal —

azaz nem fegyverrel, mint (vitéz) férfiú szokott, hanem pórias karókkal.

A másik igazít rajta:

Ő, ki szabadságért harczolt, bár férfi, karókkal.

A harmadik tovább megy:

Ő, ki szabadságért harczolt, bár férfika, rokkal,

s megmutatja, hogy a rokk itt annyi, mint rokka (rocken) s az egész sor gúny a férfika, azaz asszonyos férfi ellen.

A negyedik már nem talál igazítni valót? Dehogy nem! Olvassa így:

Ő, ki szabad Sághért harczolt stb.

s történetileg kutatja, melyik Ságh nevű helység volt a harcz tárgya.

Az ötödik erre csak mosolyog. Szamarak vagytok mind! én tudom:

Ősi szabadságért harczolt, bár férfikar, okkal.

azaz, bár férfikar (pars pro toto), bár vitéz volt, mégis: okkal, észszel harczolt a szabadságért.

És így tovább a végtelenig.

(Arany János: Hátrahagyott prózai dolgozatai,

Ráth Mór kiadása, 1889, 404-405. oldal)

A februári Alföld ókori blokkjában jelent meg Kozák Dániel Statius "Achilleis"-éről írt cikke. A mű szüzséje szerint a Trójai háborúba készülő görögök elől Akhilleuszt elbújtatja az anyja. Nem szeretné, ha elvinnék harcolni, ezért lányok közé küldi, lánynak öltöztetve. Odüsszeusz úgy akarja kiugratni a nyulat a bokorból, hogy a lányok társaságában "a trójai háború előkészületeiről kezd szónokolni" - és tényleg, a hallgatóságból egy valaki (akit tehát, lányokra nem jellemző módon, érdekel a téma) felkapja a fejét: megvan Akhilleusz. Ha jól értem, akkor Kozák tétele szerint a szerző azzal, hogy Akhilleusszal kapcsolatban hímnemű jelzőt használ - amit az -um végződés mutat: "erectumque" - "saját mindentudását fejezi ki, nyelvi eszközökkel máris leleplezve Akhillest, vagy pedig az »alapos gyanút« megfogalmazó, a keresett személyt megtalálni vélő nyomozó mentalitását veszi fel: »az egyikük szokatlanul viselkedik, tehát nem lány«". Kozák szerint Statius döntéshelyzetben van: "Vagy hímnemű, vagy nőnemű alakot kell használnia." Hogy tehát Statius akár nőnemű alakot is használhatott volna? A kódexekben (ha jól értem) egyértelműen olvasható hímnemű helyett? Akhilleusszal kapcsolatban? Ízlelgessük: szabad Sághért - csakugyan minő döntéshelyzet!

De ez a nemi kérdés már egy korábbi kutatónak is eszébe jutott, mit eszébe jutott, ő odáig ment, hogy a szövegben ki is cserélte nőneműre a végződést: "erectamque". Kozák azt írja, ez is jó, de persze a hímnemű is az, és mivel a kódexekben egyértelműen hímnemű alak van, a szakértők többsége bizonyára azt választaná. Eddig rendben. De aztán hozzáteszi: "Ha a két olvasat egyaránt »jó«, akkor egyik sem lehet »tökéletes«." A kijelentés elég furcsa, nem véletlen, hogy a szerző el is bújik a semmire sem kötelező idézőjel fedezéke mögé. Hát igen, "férfika, rokkal", ez is kétségtelenül jó, tehát a "férfikarokkal" nem lehet tökéletes. Hiszen hát mi tökéletes ezen a földön?

Az külön érdekes, hogy Kozák szerint az egyértelmű hímnemű végződést nőneműre változtató irodalomtudós bizonyos értelemben "a szöveghely eddigi legjobb olvasójának bizonyulhat". Ebben az esetben a második legjobb olvasó pedig, nemde, nyilván az, aki a legjobbat felismeri. Az ezüstérem is szépen csillog.