Hat költő tizenhárom verse a márciusi Jelenkorban. Elegyes anyag.
Nem ok nélkül került a lapszám élére Visky András Neved, szabad pixelek című szövege. Tőlem éppenséggel nagyon távol áll ez a fajta költészet, de kétségkívül artisztikus darabról van szó, melynek megvannak a maga játékszabályai, s ezeket be is tudja tartani. A szerző jó hosszú mondatokat ír, mintha ott munkálna a félelem, hátha a jelentésrögzítés során kimarad valami. Visky lírája metafizikai irányultságú, igencsak megemelt hangon szóló, és végső jelentések elrejtését célul kitűző költészet. Adott hát az olvasó feladata: tárja fel a végső jelentést. A lapszámnyitó versnél még hajlandó is vagyok elfogadni ezt a szerepet. Érdekes az alapgondolat: a vers beszélője alkotóként határozza meg magát, aki a számítógép képernyőjén figyeli, amint írás közben megalkot egy szubjektumot, aki/amely alakkal és hanggal jelenik meg a tudatában, s akinek aztán felteszi a kérdést, Istennel is így vagyunk-e – ezután az én és a megteremtett te párbeszédét olvassuk. A vers zárlata azt mutatja, a beszélő egyelőre lemond arról, hogy megfejtse az Isten-kérdést. „Tengermélyi felhők jönnek, szél fodrozza a hánykolódó hullámokat, hideg / veríték hull a néma mennyből.” Furcsa, de ezek a borongós képek inkább megnyugtatóak; nem a kérdések megoldását, hanem a vers feloldását jelentik. Van még két vers a Jelenkorban Viskytől, ezek nem tudtak meggyőzni arról, hogy érdemes keresni a titkukat. Mindkettő középpontjában az arc képzete áll. Ott adtam fel végleg, hogy „az Arc Angyala, a mindig meztelen / és a legkövetelőzőbb mind közül”. Ekkor már belémbújt a kisördög, és azt súgta, ez a vers („Első látásra esel sötét szerelembe / mindig…”) nem szól másról, mint gyerekkorom egyik legközhelyesebb slágere. (Vájtfülűek ne kattintsanak.)
Visky után Tandori, működik a TD-szöveggép, most kisebb hatásfokkal. Wittgenstein, Hamlet, meg vannak rajzok is. Utána Gömöri György. Ez korrekt karcolat arról, hogy Thinsz Géza „odafönt” olvassa a hírt Tranströmer Nobel-díjáról. (Thinsz ugye a svéd költő fordítója. Báthori Csaba nagyon finoman – finoman gonoszan – adott hangot annak, hogy nem volt elragadtatva a fordításoktól. Nem írom ide, az utolsó mondatról van szó.) A vers átmegy publicisztikába, még ez is elmenne, de az már nem járja, hogy a kínai gazdaság a „pompás” jelzőt kapja. Igaz, mellette ott van, hogy a rettenetes környezetszennyezés árán lett ilyen – de hát akkor sem lehet pompásnak nevezni a pokolnyi-pokoli bóvligyárat. Ezt a jelzőt lecseréltettem volna a szerkesztők helyében, ahogy a következő sort sem hagytam volna meg így: „belefulladunk hamarosan saját szemetünkbe-szarunkba”. Nincs ötletem, hogyan lehetett volna megmenteni ezt a sort, talán egyszerűen ki kellett volna húzni.
Turi Tímea verseit szoktam szeretni, ebben az ötben több az átgondolatlan rész a kelleténél, de az Akiket megsértettem egészében tetszik (noha persze korántsem hibátlan). „Nem is az, hogy elhagytam, de kopaszodik! / Elhagytam, és velem együtt nem hagyta el az idő.” Aztán ötven oldalnyi próza jön a Jelenkorban (Benda Balázs szövegéről Szántó kolléga számolt be), s aztán még két költő szövegei.
Jenei Gyula verse nem indul rosszul, az igazgatónő froclizza a gyerekeket az iskolában, semmiség, de eléggé nyomasztó. Aztán amikor a lírai alany reflektál erre az emlékre, az két okból is lehangoló. Egyrészt Jenei nagyon túlírja, túlokoskodja a dolgot. Másrészt az a zavaró, hogy a versbeszélő arra jut, ő is hasonlóképpen piszkálja a fiait. Ez komoly ideológiai probléma: ha így van, akkor dolgozni kellene azon, hogy ne így legyen. Két hete az ÉS-ben a gyerekkori gyónásról írt Jenei hasonló karakterű verset, ugyanilyenformán volt érdekes és elrontott. Kár, mert látszik, hogy van itt anyag, csak egy kicsit megfontoltabban kellene megírni (talán rövidebbre kellene fogni) az „elmélkedő” részeket.
Kollár Árpádtól két verset olvashatunk. Az elsőről az jutott eszembe, olyan, mintha egy Lanczkor-verset nagyon alaposan felpofoztak volna. De Szántó kolléga egy mailjében pontosabban fogalmaz: „olyan, mintha a Hitel valamelyik költője megpróbálna Krusovszky-verset írni Nemes Z. Márió modorában”. Ennél jobban nem is lehetne elmagyarázni, mi a baj. Inkább idézem a második verset. A címe: Behatolás egy Balaton-felvidéki homokbányába. Így kezdődik: „Mint aki egész nap pizsamában mászkál otthon, / csak félig húzza föl a redőnyöket.” Kezdődhet így egy vers, a telepesnek nevezett nemzedéktől nem egy ilyet olvastunk, eléggé közhelyes, de rendben. Csak éppen ha így kezdődik, nem folytatódhat úgy, hogy „Talpad alig hagy jelet a homokbánya / keményre duzzadt felszínén…” A különnemű elemek egymás mellé helyezése nem meghökkentő, hanem szétveti a verset. Az például, hogy „az a kis cirkuszos kurva, / Theodora is, aki férje, a császár helyett gyilkoltatott” mintha egy Csehy Zoltán-versből keveredett volna ide. Az „alföldi szemed” pedig egy komoly/komolykodó, az ént kulturálisan, a hagyományai felől értelmező költemény darabkája lehetne. (A poszt címét egyébként a Testmeleg című Kollár-versből alakítottam.)
*
Ennyit a versekről. Noshát kolléga ígérte, ír majd a Térey-ügyről. Nagyon kíváncsi vagyok.
