"Pipi és Totó a titkos csillagon. Barátságretorika, homoszocialitás és queer érzékenység Pilinszky János verseiben" - ez a címe és alcíme a tavaszi Parnasszusból Csehy Zoltán cikkének, amely alighanem "A hónap címadása" díj legfőbb várományosa.
Idézem az elejét, ilyen az egész: "»Egy ferdeorrú magyar (állítólag kitűnő költő) kikérdezett engem / az éjszaka kellős közepén, a Terrazije közepén, azt tudakolván, hogy van az, / hogy én még nem bolondultam meg? (mert azt mondta, úgy nézek ki, mint / Artaud): és akkor azt feleltem: hát a nők segítenek nekünk kicsit: / egyetértett / (habár sietett leszögezni, hogy ő homoszexuális, és hogy most semennyit / nem kefél« - fogalmaz a maga Pilinszkyétől diametrálisan eltérő költői nyelvén Edoardo Sanguineti, az immár klasszikus magyar költőről." Csehy így kommentálja az idézetet: "nem visszük-e túlzásba a Pilinszky-költészetet túlmisztifikáló és absztraháló, végzetes testetlenítést?" A cikk egyik fő témáját Pilinszkynek és Toldalagi Pálnak Thurzó Gábor "homoerotikus aurával is rendelkező" környezetében kibontakozó barátsága, illetve ennek költői lenyomata jelenti. Csehy érdekesen szembesíti egymással a két költő verseit, amelyek közül szerinte Toldalagitól a - Pilinszkynek dedikált - "Méhkas és ásó" például "homoerotikus szerelmes versként is megállná a helyét", különösen ez a versszak:
Epedj a hűvös csókokért, az álom
gyümölcsöket fogantató
ölébe bujva. Én is erre vágyom.
Azt mondom, hogy csak ez a jó.
A Toldalaginál és Pilinszkynél egyaránt megfigyelhető "börtönretorika" a "homoszocialitás", az egyneműek által használt "homogén" terek - a börtön, a fogolytábor, a vécé - képeinek értelmezése felé visz tovább. A listáról a börtön és a tábor Pilinszkynél evidens kép, de Csehy a harmadik - némiképp meghökkentő - tételre is hoz példákat: "bár oktalan szerelmetek / már annyit sem jelent, / mint illemhely sivár falán / az ábrák és jelek", illetve a teljes "Napló" című vers. Ahogy írja, "maga a költemény a homoszociális univerzumon kívül magára maradt, szubjektum traumájával indul: »N.N. ismét gyönyörű volt. / K. elfelejtett üdvözölni. / P nem vett észre.«), mely a bűnös lebukás interakcióját is inkább elviseli,mint az elviselhetetlen közönyt."
És így tovább. Furcsa írása végén a szerző még mintha egy poént is megengedne magának, amikor kissé zsiványul idéz a "Vázlat" című versből: "A legcsodásabb az, hogy két meleg / tudhat egymásról, mai szóval, / milliárd közlés lehetséges / két test között, / anélkül, hogy találkoznának."
A januári Vigiliában Borbély Szilárd tette szóvá - az esszé innen letölthető, illetve itt olvasható a Literán -, hogy Pilinszky nem reagált a holokausztot előkészítő jogfosztásokra és a Rákosi-rendszer későbbi borzalmaira. (Olykor kolléga posztja Borbély írásáról itt.) Mint írja, "embereket vittek el mellőle, városok égtek porrá, üzleteket zártak be, tulajdonuktól, szakmájuk gyakorlásától, választott nemzeti és vallási közösségüktől szakítottak el embereket. Az Apokalipszis égett bele csak, a pusztulás képeit látta és az összeomlott világ metafizikai jelentését kereste. Egy kimerevített pillanatot látott. A Passióból a tetanuszt." Csehy furcsa, de semmi esetre sem szimplán buzizós cikke talán segít közelebb kerülni ennek a hiánynak a lélektani hátteréhez: a maga homoszexuális késztetéseinek tudatában lévő vallásos költő legnagyobb - mert a földi életen túlmutató - problémája (és mint ilyen az összes többi tragédiának vagy katasztrófának egyfajta modellje, paradigmája) a saját élethelyzete lehetett. Bevezették a numerus clausust? (Csak zárójelben: abban nyilvánvalóan nincs igaza Borbélynak, hogy Pilinszky "nem beszélt a holokausztról".) Svábokat deportáltak? Magyarokat tartottak Szibériában hadifogságban? Kivégezték Rajkot? Neki - ha lehetek ilyen frivol - az üdvösségével kellett elszámolnia. Ahogy Csehy mondja: "megkockáztatható akár az a kijelentés is, hogy a Pilinszky-líra egyik központi feszültséggóca épphogy a másság és a bűn viszonyából adódó, különösen kegyetlen pszichomachia."
Érdekes egyébként a cikket Térey Nemes Nagy Ágnesről szóló írásával (Noshát kolléga posztja a tárgyban itt) összeolvasni, nekem úgy tűnik, Csehyé mellett Téreyé egy falragasz egyszerűségével hat.
***
Érdekes még - egészen máshogy - a rovatban Imreh András rövid esszéje is a "Négysoros"-ról. Amit a vers hangzásáról ír (egyedül a "villanyt" szó - és tegyük hozzá: a cím - vegyes hangrendű, az összes többi vagy magas vagy mély), teljesen meggyőző, és az is jó, ahogy az első szót összeolvassa az utolsóval: "alvó ... véremet". Az alvadó vér feketéje, a magas és mély hangrendű szavak chiaroscurója bizonyos értelemben tényleg fekete-fehér hatást kelt, bár bennem a vers képei (pl. "égve hagytad a folyosón a villanyt") inkább egy ötvenes villanykörte fényének letargikus sárgaságát idézik fel. (Imreh megengedően "szépiaszínt" is említ.) Nagyon érdekes, ahogy a "plakátmagányban ázó éjjelek"-ben megfigyelhető jelzőcserét ("magányos éjjel" - "ázó plakát") kiterjeszti az első sorra is: "alvó homok" - "jéghideg szegek". Pilinszky egyébként Nemes Nagy Ágnes szerint így magyarázta a képet: "azok a szegek alusznak a jéghideg, éji homokban, amelyekkel majd Krisztust fölfeszítik". (Én mindig úgy értettem, hogy a szegek nem még, hanem már alszanak, a még a kereszten lévő, de már halott Jézus kezében-lábában, ahol is a halott test: a jéghideg homok. A "holnap" pedig a nagyszombat istentelen, poklokra alászállós magánya.)
