VIGYÁZAT, AZ ALÁBBI POSZT, AMELY SZILASI LÁSZLÓ SZENTEK HÁRFÁJA CÍMŰ REGÉNYÉVEL FOGLALKOZIK, ERŐSEN SPOILERES!
(IDŐSEBB OLVASÓINK KEDVÉÉRT: LELÖVI A KÖNYV POÉNJÁT.)
Szigeti Csaba az Életünk 2012/2-3. számában éles elméjű esszét közöl Szilasi regényéről. Krimiként veszi szemügyre a könyvet, noha már a legelején hangsúlyozza, hogy „ha ez egy krimi, akkor a bűnügyi regény fogalmát vagy képzetét igen erősen ki kell tágítanunk”. És kérdés az is, persze, hogy miként viszonyul mindez a történelmi regényhez.
Hiszen, mondja Szigeti – és itt alaposan zanzásítom a gondolatmenetét – minden bűnügyi regény egyik alapkérdése, az indíték, a „Miért?” kérdése a történelem vonatkozásában akkor merül föl, ha ésszerűséget tételezünk a dolgok menetében. Amennyiben pedig ezt elvetjük, fölértékelődik az André Gide-féle action gratuite, az ok nélküli cselekvés.
Miért ölte meg az ágrólszakadt diák, Grynaeus Tamás az árpádharagosi nagytemplomban az éjféli misén mindenki szeme láttára Omaszta Mátyás nagygazdát? A regényben különböző figurák különböző történeti időszakokban megpróbálnak magyarázatot találni erre a „Miért?”-re, és ezzel kapcsolatban persze arra is, hogy miképpen kelhetett lába a holttestnek.
Szigeti Csaba nagyon világosan és igen precízen összefoglalja a különböző fejezetek nyomozati eredményeit, és meggyőző megoldást kínál mindenre, miközben magát a könyvet sikerületlennek nyilvánítja: „a Szentek hárfája nem történelmi regény. Talán még csak regény sem, hanem legalább három regény nyersanyaga, alig megformált nyersanyag. Nincs társadalomtörténeti kiterjedése...”
Ugyanakkor Szilasi filológia utalásaiból megnyerő eleganciával bontja ki rejtély megoldását: Grynaeus Tamás egy baráti társaság tagja, amelyet hat benandante, „jóban járó” alkot, akik harcra esküdtek a Gonosz különféle megtestesülései ellen. Hogy miként jut erre a következtetésre, azt nem másolom ide, tessék elolvasni. Ezt a rejtett megfejtést viszont ismét csak kritikai elutasításba fordítja: „a szerző mágikus-folklorisztikus szintre viszi át az 1924-es sztorit – elemeli saját közegétől, transzcendálja. Ez alapozza meg a könyv minden más és apró szétesését.” Úgy találja, hogy „Szilasi könyörtelenül olvasóellenes”, amikor olyan kultúrtörténeti, folklorisztikai stb. jártasságokhoz köti a regényben elrejtett rejtvényt, amelyekkel a köznapi olvasó aligha rendelkezhet.
Jómagam kevésbé szigorúan ítélném meg a Szentek hárfáját, de ez most tulajdonképpen mindegy. Szigeti írása ennek a könyvnek az általam ismert legizgalmasabb, leginspirálóbb olvasata. Amikor pedig a munkája zárásaképp átírja a mű címét A haragosi Nagytemplommá (à la A párizsi Notre-Dame), akkor ezzel az új kontextussal mintegy kísérletet tesz a regény „megmentésére” is.
És akkor a végére: krimi a krimiben. Aki az Életünk 2012/2-3. számát keresi, annak kitartónak és gyanakvónak kell lennie. Ezt a lapszámot ugyanis – gyaníthatóan egy nyomdai blamának köszönhetően – a 2012/1. szám borítója rejti, legalábbis annak a példánynak az esetében, amely ez én kezembe eljutott.
