Az idei első számban Kabai Csaba versei tetszenek (a többi között van kimondottan dilettáns ízű is). Jó a "Reggeli találkozások" alapötlete és a "Szürkeárnyalat"-ban a "szórványörömök" szó, A "Kiegyezés" pedig úgy, ahogy van (de főleg a második része):
Ez nem séta,
az ideiglenes győzelem.
Ez nem is játék,
a kifürkészhető.
Ez sokkal inkább harc,
evidens túlerő,
mégse félelmetes.
Nem vagyok szabad,
pedig mondok, amit akarok
begyógyult reggeli pislogással,
torkon szánkázó pengével
a borotvatükörnek.
Gombár Endre Svédországban játszódó, kétoldalas novellája teljesen érdektelen: nem mond el semmit (de tényleg, el se tudom mesélni, mert nincs mit), és stílusa sincs. Rejtély, hogy mi szólt a közlés mellett. Utolsó mondata: "Ment, és örült is neki, meg nem is, hogy északon van." Hát ja.
Madácsy Piroska cikkéből megtudtam, hogy került Hubay Miklós Firenzébe. (Sose értettem, hogy most akkor emigrált, vagy hivatalosan dolgozott kint, vagy mi.) Tolnay Károlyról vagy többet kellett volna írni annál, hogy "Firenzében élő Michelangelo-kutató", vagy kevesebbet, mert T.K. ennél azért világhírűbb. A cikkből kiderül az is, H.M. kezdeményezte, hogy "A magyar dráma napja" szeptember 21., "Az ember tragédiája" első bemutatójának napja legyen.
Kovács Bodor Sándor Varga Mátyással készített kétoldalas - formátumában meglehetősen folyóiratszerűtlen - interjújában az az érdekes, amit V.M. a bencés rendről mond: hogy még az egyházszakadás előtt alapították, ezért "olyan világot képvisel, amely még nem töredezett részekre". Mármint hogy az alapítás dátumának ilyen szempontból is jelentősége lehet.
Debreceni Boglárka és Matits Ferenc meglehetősen helyi érdekű cikkében ("Helyi értékek országos mezőnyben. A Salgótarjáni Tavaszi Tárlat négy évtizede") egy érdekes információt találtam: megtudtam, hogy a Magvető által néhány éve csodagyerekként - úgy tűnik, sikertelenül - bevezetni próbált Gressai Ferdinánd ismert nógrádi művészcsalád sarja (a nagyapja a Munkácsy-díjas festő, Lóránt János Demeter), aki 2009-ben tűzzománccal volt jelen a tárlaton.
Vass Norbert nem különösebben túlbonyolított kritikája meggyőz arról, hogy Barna Dávid "Egy magyar regény"-e nem túl jó, L. Damta Áron írása egy gyenge költőket felvonultató - igen, ez a koncepció! - könyvről szól. A végén udvariasan azt mondja, hogy a kötet hiánypótló, de a cikkből az derül ki, hogy ezek a versek ugyan senkinek se hiányoztak volna.
A legérdekesebb kritika (Bereti Gáboré) Simor András "Vicsorogjunk hű farkasok"' című verseskötetéről szól. A nyelvezete nagyon szokatlan: annyira és úgy kommunista, hogy már a nyolcvanas években is megmosolyogták volna. Azt írja pl., hogy "a tőkerendszer két, profit, illetve szociális érdekeltségű formációja közül az utóbbi az emancipációs folyamat hordozója" - aminek szerintem semmi köze az adott vershez, amiben addig beszélő szélre váró fákról volt szó.
Az az érzésem, hogy a Kabai-vers kivételével akkor sem maradtam volna le semmiről, ha nem olvasom el ezt a lapszámot.
