Tom Cruise és Katie Holmes válásának híre padlóra küldött, de úgy tűnik, az azóta - zömmel posztok nélkül - eltelt néhány hét alatt talán sikerült végleg helyrejönnöm. (A mesterséges kómában tartott Ernőt még külföldön gyógykezelik. Leonárdot viszont mint Brangelina-rajongót az ügy nem érintette: ő egyszerűen könnyű hőgutát kapott.)
Szóval belenéztem a júniusi Hitelbe. Igaz, amikor Szakolczay Lajosnál azt olvastam Márairól, hogy "kassai törvényírónk", kinéztem belőle. De aztán végigolvastam a cikket, és tulajdonképpen nem bántam. Kicsit túlhangolt, lobogó írás "A világlátás és gondolkodásmód eleganciája" (a tanulmány aztán nem sokat törődik a címével), de elég jól összefoglalja a Márait illető vélekedéseket Lőrinczy Hubától és Fried Istvántól Pomogáts Bélán és Rónay Lászlón át Baránszky Jób Lászlóig és "a költészetet kevésbé értő" Szegedy-Maszák Mihályig, kiemelve az életmű egyes darabjainak akár gyökeresen eltérő értékeléseit is.
Amit Szakolczay a stilisztáról és a polgárról ír, azt már tudjuk és unjuk máshonnan, a versekről írtak nekem érdekesebbek voltak. Márai költői nagyságáról egyébként en bloc nem győzött meg a cikk: a "Halotti beszéd" és a "Mennyből az angyal" szerintem sem jó vers, vagy ha igen, akkor mondjuk a "Tiszta szívvel" meg a "Esti sugárkoszorú" nem az (és ezt nem kenném el azzal, hogy hát sokféle jó vers létezik). A "Manhattani szonettek"-nek a cikkben idézett hatodik darabja viszont tetszik, ide is másolom, majdnem húsz éve, amikor Márai verseit olvastam, elkerülte a figyelmem, vagy el se jutottam a kötetben odáig.
Értsd meg végre, ez az én óceánom,
Ez a hullámzó s mégis kőkemény
Valóság. Nincs egyebem a világon,
Csak a világ. Kicsi, de az enyém.
Lásd, ez az én Atlantiszom a mélyben,
Ez a vihar az én sorsom üvölti.
Az én cápáim engem rágnak széjjel,
Hogy ne maradjon rajtam semmi földi.
Ez a hullám, melynek porzik taréja,
Nekem hozott hírt Grönlandból, Japánból,
Minden rögtön értelmes, ha nincs célja.
Az óceánban otthon vagy akárhol –
Otthon vagyok s most megmossa a lábam
Hideg vízzel a labradori áram.
Jó a második-harmadik sor áthajlása. Az, hogy "Minden rögtön értelmes, ha nincs célja" (mennyire kell ide a "rögtön"!), és akkor ezennel Labradort is kipipálta a magyar líra.
(A "Manhattani szonettek" Szakolczay által szintén idézett ötödik, Európát nőként ábrázoló darabja ritkán emelkedik túl Varga Miklós slágerének színvonalán, de pl. itt: "Homlokod mögött gótikus kalandok", és főleg ennek a résznek a végén igen: "A hasad, mint a magyar búzakéve – / A jó szagú, a jóízű, a dús – / Júniusban érik ilyen fehérre, / Mint köldököd körül a sima hús." Érdemes megfigyelni ennek a mondatnak a zaklatott szerkezetét: elsőre nem érteni, hogyan érhet a köldök körüli sima hús épp júniusban hófehérre, de aztán kiderül, hogy a búzakéve az alany - csakhogy akkor az értelmileg összetartozó "hasad"-at és a "hús"-t nehéz egy mondatba beleegyeztetni, mert a két "mint" követhetetlenül messzire ringatja őket egymástól.)
Nem hinném, hogy - amint Szakolczay írja - Márai "a próza-tökélyig eljutva mindinkább elszakadni igyekezett a lírától". Várta, sokszor hívta a verset (tudta, hogy nem "költő", de azt is, hogy tud verse írni), de az csak ritkán jött - szerintem ennyi.
"Aki a kolozsvári Házsongárdi temetőben egyszer is végigsétál, és nem hallja meg Tótfalusi Kis Miklós nyomdagépének zümmögését, vagy Kassán barangolván – sok egyéb mellett – nem érzi hívogatónak a Dóm köveinek fejedelmi muzsikáját, az aligha fogja teljességében megérteni – talán mert érthetetlen is, csupán valaminő benső műszer révén érzékelhető – az egyetemesbe betagozódó couleur locale idegent is, hát még az ott születettet megfogó magasztosságát" - írja a vége felé Szakolczay. Ez e bennfenteskedés nem tetszik. Hiszen mi van azzal, aki valamiért nemhogy nyodagépzümmögést nem hallott sétálván, de nem is sétált se itt, se ott? Én ezeket a szeráfi magasságokat meghagynám az íróknak, pl. épp Márainak, aki éppen hogy képes ezt a nehezen megragadható érzetet az autopszia híján lévő olvasóknak is közvetíteni. (Aztán van még egy véglényezés is a cikkben a Máraival kapcsolatban döglegyező Szabad Nép-kritikus - talán Horváth Márton? - vonatkozásában, ami tartalmában nyilván érvényes, csak éppen a cikkében olykor szurkálva, vágva, de mindig sportszerűen vitázó szerzőtől egyszerűen olyan, mint egy váratlan büfögés.)
Most nem írok új posztot Ágh István verseiről, pedig lehetne. Itt van pl. ez a versszak az "Ellenstrófák"-ból:
Elavult tárgy, ósdi forma
maga is, ki versbe fog,
s ha dallamát magyarosra
szabja, inkább visszafogja,
mintha szállna, s megy gyalog.
A "Nemzeti ünnep" utolsó versszaka menthetetlenül didaktikus, de előtte érdekes, ahogy Ágh egy pillanatra (de az ott épp elég) az olyan soroknak is meg tudja teremteni a fedezetét, mint ezek: "Fényittasan szavalt a rügy, / dalra fakadt a bimbó".
Az elsőként, a lap élén közölt vers, a "Politika-függésben" a legérdekesebb. Sokáig múlt időben szól a rendszerváltás körüli időkről:
a pártokból, a Párt kivételével,
szinte akármelyiket választhattad,
csupán formát adtak az árnyalatnak,
s a hatalomban derült ki a lényeg,
majd jelenbe vált:
a rendszert vissza lehet változtatni,
megint a te bőrödre megy a játék,
s ha győztesen sem alakulna másképp,
bizalmadat kár lenne visszavonni,
de ez is olyan, mintha még mindig a múltról, a születőben lévő, ígéretszerű demokráciáról lenne szó. Úgyhogy lehet töprengeni, hogy a két utolsó versszak az - akkor is csak ilyennek vágyott, ilyennek ígérkező? - múltra vonatkozik, vagy a jelenre:
nem úgy viseli szívén, aki játszik,
a tét súlyát, mint aki neki szurkol, [hanem ugyebár kevésbé:]
támadásba lendül az egyik szektor,
amikor gólra ujjong föl a másik,
és nincs köze a játéknak a vérhez, [vagyis: azt hitük, hogy nincs, pedig lett?]
az eredmény nem azt a nézők közti
összecsapást fogja visszatükrözni,
mit a lelátón széthajigált székek. [Vagyis ezt hittük - aztán most (majd?) mégis a letarolt nézőtér jelzi az eredményt? Érdemes elolvasni az egész verset!]
