Lehet, hogy Radnóti Miklós után Ferencz Győző most Kálnoky Lászlóról ír monográfiát? A győri Műhely idei első számában "Pesszimizmus és groteszk, egzisztencializmus és abszurd" megjelent tanulmányáról (az 58. oldaltól) itt már volt futólag szó, most a Holmiban jelent meg teljesen meggyőző írása, "Lazulnak engedetlen izmai" címmel Kálnoky költői fordulatáról.
Kálnoky sok verse tetszett, amikor olvastam őket, de szerintem sokáig csak új verseket tett hozzá az irodalomhoz, hogy úgy mondjam, új irodalmat nem tett hozzá a versekhez. Vagyis - nekem Ferencz Győző idézeteiből is úgy tűnik - költői fordulatáig nem volt túl eredeti költő. A cikkben idézett versek legalábbis teljesen átlagosak: többnyire rímekbe foglalt, prózában is kifejezhető gondolatok a valóságról, a létről, az Istenről.
Jegyzetek a pokolban
Sosem mutatja meg igazi arcát
a valóság, ezernyi maszkja van,
kineveti önhitt eszünk kudarcát,
érzékeinket csalja untalan. [Elég lelombozó ez az "untalan".]
[...]
Odakötve a föld felületéhez,
a mindenség e porszemén nyüzsög
a milliárdnyi lény; mind szenved, érez,
és majdnem annyira rab, mint a rög;
öntudatlan örülnek a világnak,
s egyéniségüket kiélni vágynak
a kedvező véletlenek között.
[...]
Nem is tudom, mi késztet élni minket,
miért becses e rendszerekbe tört
rendszertelenség?
Emberszabású panasz
Azt hittem: életünk nem vész a semmibe,
és hitem sokáig szilárd volt.
Azt hittem: kiszemelt minket valamire
a szellem, ki e földre láncolt.
Magány
Önmagamba nézek, s elborzadok:
Jaj, szinte már egész üres vagyok!
Önürességembe nyakig merülve
bámulok a kinti, fekete űrbe.
Hiába is várnám, hogy összebékül,
egymást taszító mágnes ez a két űr.
Ferencz Győző nem mondja ki (nem tudom, miért nem), de a "fordulat" utáni versek általában sokkal jobbak. Itt van például a korszakváltó "Lángok árnyékában" kötetből a cikkben nem idézett "Nyári kert":
Lángszínű arc lobog a virágágyak fölött,
elfonnyasztja lehelete a sápadt rezedákat,
szája vért fröcsköl szét a bokrokon,
tüzének tűrhetetlen tébolyától
vöröslenek tehetetlenül a kőfalak,
és kemencévé fűlnek a szobák.
Kivégzett ingek lógnak a szárítókötélen.
A fakózöld gyepen halott jár láthatatlanul.
Mintha a kora délután a pusztulásba tartana.
Sötét kőtörmelék alá
bágyadtan siklik a gyík.
Tetőcserepekben megbújt vigyor
kísér mindent, ami még eleven.
Puskaporos hordón ijedt szobor
áll a kert közepén,
a robbanás előtti pillanatban.
Illetve a Ferencz Győző által részben idézettek közül a "Dél" (külön felhívnám a figyelmet a "szőrbozót"-ra):
Tűrhetetlen napsütésben
felbolydult darázsfelhő talál rám.
Forró szélben mozdulatlan állok
kavicsok záporában.
Vénülő, töppedten aszalódó
képek halnak bennem el.
Cserben hagyja torkomat a hang.
Cserben hagyja arcomat a vér.
Állok száraz porviharban.
Állok parázsló szőrbozótban.
Állok a körém hurkolódó
hőhullámok ostromgyűrűjében.
Majd ha a szivacsos éjszaka
likacsaiból hűvös fény szivárog,
ujjal megérint, ki lát először,
s összeomlok marék hamuvá.
Hát, ez ma is vers, ellentétben a korábban idézettekkel és a hozzájuk hasonlókkal, amelyek ma szerintem inkább csak dokumentumnak olvashatók. (A Holmi centenáriumi Kálnoky-összeállításának többi darabjáról talán majd később.)
