A - még októberi - Alföld mintha az irodalom hétköznapi, üzemszerű működésének lenne jegyzőkönyve. A versek többnyire épp olyanok, mint amiket a költőik mostanában írnak. Ilyenek Aczél Géza torzószótárának újabb darabjai, Sumonyi Zoltánnak Kálnoky Homálynoky-modorában írt verse, és Király Levente semmire sem kötelező, dallamos szökkenetei ("A türkiz ég tavaszt ragyog, / cukorpamacshabok suhannak / észrevétlenül kelet felé. / idő, legömbölyítve mind a tér. / Mi volt előbb, a bűn, a bűntudat? Nem érdekel. Sodorja szél nehéz teleknek / ősi álmait" - és már túl is vagyunk a felén). Ayhan Gökhan két verse se fogott meg (hogy lehet lambériát "összemászkálni"?), a "zajokat hagyott maga után a szám" sor jó, de azért nem annyira.
Németh Zoltán történetmesélős versét én közelebb szerkesztettem volna Sumonyiéhoz, ez talán mindkettőnek használt volna. A Németh-vers története szerint a lírai én az egyetemen beleszeret egy halba, majd a kép - annak minden bizarr következményével együtt - makacsul végigvonul az egész versen. A nőstény szifók kannibalizmusának fontos szerepe van a szövegben, de a faj következő jellemvonása már kihasználatlan marad: "hogyha egy adott populációban magas a nőstények aránya, néhány nőstény – mégha korábban már »szült« is – nemzőképes hímmé alakul át. A tudósok még nem ismerik, hogy pontosan mikor és hogyan történik ez a különleges viselkedésforma. Az azonban biztos, hogy hímek soha nem alakulnak nősténnyé" (wikipédia). De azért a hal így is érdekesebb, mint az eléggé túlírt vers, aminek háromoldalnyi terjedelmét nem bírja el az alapötlet.
Vámos Miklós gyerekhangon előadott regényrészlete - nemkülönben csenevész sztorija - teljesen érdektelen, egyik bekezdés olyan, mint a másik. Kabai Lóránt (hol a "k.?") versei inkább versforgácsok (a "szaggatott vonal" pl. így szól: "lassú, vízben oldódó álom, gyalog vagyok, nem tudok sáncolni, de látni jó - nem egyszer élünk"), a facebookos "konfekcióbáb" érdekesebb, talán nem véletlen, hogy épp az az utolós darab (így kezdődik: "vannak állpotok, olykor nyilvánosak is, nézz csak az adatlapodra, amikor pusztán leledzel"). Pál Dániel Levente verseit nem ismertem korábban, a "Prófétakör" és a "Milyen élet vagy halál vár az eszkimó asszony ágyában?" egyformán nem tetszik, de különböznek egymástól annyira, hogy megnéztem még pár másikat. Azok még kevésbé tetszenek: annyira megformálatlanok, hogy már-már kezdő költőre vallanak (ami nem áll).
Szvoren Edina most is jó: ő az, akiért mindig megveszek egy folyóiratot. Mostanában a sötétet nem olyan sötét színekkel festi, mint korábban, érdekes lesz az Alföld-novella címét viselő, még idén megjelenő új kötet. (A Műútban olvasható, nagyon érdekes atmoszférájú és sztorijú rövid írása - "Egy elbeszélés hét fejezete (részlet)" különben még érdekesebb, mint a "Nincs, és ne is legyen".)
Kulcsár-Szabó Zoltán cikke Jauß SS-múltjáról érdekes, bár nekem maga a múlt és az arra adott jaußi magyarázatok érdekesebbnek tűnnek a hellyel-közzel túlcsigázott és itt-ott nehezen követhető írásnál. Az érdekes, hogy Wolfgang Iser - vallom, egy jelentős valaki - "a '60-as évek diáklázadásaiban tetőző reformigényekben jelölte ki a recepcióelmélet létrejöttét (és gyors sikerét) lehetővé tévő legfontosabb társadalomtörténeti-politikai körülményeket". Jó az a mondat, amely szerint Paul de Man és Jauß kapcsolata "messze nem két régi és egymást vendégprofesszori meghívásokkal kényeztető bajtárs titkos szövetségét leplezi". A hajdani Orevecz Imre-monográfia emlékezetes modorosságát, minden harmadik szó idézőjelbe tevését - például "a legértelmesebb cél a tárgyalt irodalmi »anyag« értelmezési »felületének« multiplikálása lehet" -, és talán az idegen szavak túlburjánoztatását is, Kulcsár-Szabó mindenesestre kinőtte: úgy tűnik, lassan megtanul írni. (Azt azért az első idézett mondattal kapcsolatban megkérdezném: hogy lehet "körülményeket" - pláne utólag - "kijelölni"?)
Bónus Tibor Szegedy Maszák Mihályról szóló írása szép oldalvágással indul: azt mondja a hetvenes-nyolcvanas évek Irodalomtudományi Intézetéről (MTA), hogy "akkoriban még a legjelentősebb magyar irodalomtudósok műhelyének számított". Bónus az "akkoriban"-t kurziválja, pedig a "még" az igazi sértés. Aztán megjegyzi, hogy a "fiatalon elhunyt Bonyhai Gábor" és SzMM művei bizonyultak maradandóbbnak, mert a többiekéi "a pozitivista szociológia alapjaival kapcsoltak össze egy - minden strukturalista reflexiója ellenére - mimetikus-szemantikai olvasásámódot". Hogy ki volt ez a többi, kevésbé maradandó legjelentősebb, az a vonatkozó lábjegyzetből derül ki: Hankiss, Veres András, Bojtár Endre és Kenyeres Zoltán.
Rákai Orsolya Schöpflin Aladárról szóló írása érdekes. Idézi Schöpflinnek az irodalomkritkára vonatkozó metaforáját: "a botanika vizsgálhatja, miért nő a jegenyefa olyanra, amilyen, de nem állapíthat meg szabályt arra, hogy milyenre nőjön". Ehhez csak annyit tennék hozzá: azt viszont megmondhatja - sőt minden megmondás előtt el kell döntenie -, hogy szerinte valami jegenyefa-e vagy sem.
Szilágyi Sándor "Fotóművészeti alapfoglamak" című cikke hasznos a hozzá nem értőnek, aki vagyok, Szilágyi Ákos "Negatív ikon"-ja feltehetőleg jó cikk, de tőlem a dolog áll azért annyira távol, hogy már untam légyen. (Ami a képeket illeti: a címlapon közölt faágvillám jó, talán az 5. oldalon lévő kép is, de ebben a nyomdani kivitelben ez nem állapítható meg biztosan.)
Idézek néhány szót Dobos István Szegedy-Maszák Kosztolányi-monográfiájáról szóló kritkájának első bekezdéséből (az utoló is épp ilyen): nagyszabású mű, összegzés, a legteljesebb áttekintés, tudományos szakszerűség, különleges szellemi nyitottság, nyelvteremtő irodalmár, körültekintő mérlegelés, árnyalat[...]gazdagság, különös gonddal megmunkált monográfia. Később mégis mintha ironikus paródiáját adná SZMM közhelyeket is veretesen tálalni képes modorának: "Múló szellemi divatok követése teljes joggal bizonyul feledhető tevékenységnek az irodalomtörténet-írás emlékezetében. Ugyanakkor a saját kultúrában gyökerező értekező nyelv és látásmód természetességének hangoztatása is könnyen célt téveszt, ha általában az eszköztelenség hallgatólagos követelményét állítja a magyar értekező elé. A nemzetközi tudományosság mércéjét szem előtt tartó napi működés sajátja a friss tájékozódás igénye, melynek megnyilatkozásait könnyen illetheti a naprakészség fitogtatásának vádja. Ami az udvarias kifejezésmód árnyalataiban kiváltképp bővelkedő angol nyelvben megszokott, az magyarra átültetve esetleg különlegesen hangozhat, de a fentiekkel kapcsolatban talán nem lehet ártalmas, ha a legjobbat feltételezzük, amíg más ki nem derül, vagyis méltóságot adunk a kételkedésnek. (To give a benefit of the doubt.)" (Az utóbbi angol mondat szó szerintinek tűnő fordítása tévesnek látszik.) Bár a cikk címe: "Az újraolvasás eseménye", és a vége felé Dobos ki is mondja, hogy a Kosztolányi-monográfus "alaposan újragondolta eddig megjelent műelemzéseit", nem szól arról, hogy miben is áll az ez újragondoldás a régebbi gondolásokhoz képest, túl azon, hogy a szerzőnek "egyetlen korábban leírt mondatára sem lehet változatlan formában ráismerni új könyvében".
Az utolsó három kritkából G. Komoróczy Emőke írása Kelemen Erzsébet Papp Tibor-monográfiájáról inkább a tárgya (illetve a tárgya tárgya), a számítógépes költő miatt volt érdekes, Dezső Kinga recenziója (Kovács Gábor: A történetképző versidom) számomra egyáltalán nem volt az, Bakonyi István (Sebők Melinda: A Nyugat árnyékában) meg egyenesen gyenge volt. Az utóbbi cikkben arról is szó van, hogy György Oszkár kétévesen elveszettet az édesanyját, amit Bakonyi így kommentál: "Milyen érdekes, hogy a hasonlóan tragikusan elhunyt Radnóti Miklós már születésekor hasonló sorsra jutott." A mondat valóságos remeklés, úgy tartalmilag, mint stilárisan.
És akkor itt be is fejezném e blog hétköznapi, üzemszerű működésének aktuális jegyzőkönyvét.
