Kálmán C. György nem írt recenziót a friss ÉS-be a Tények melankóliája című, Turczi István munkásságát tárgyaló kötetről. (A poszt címe ennek a könyvcímnek az anagrammája.)

Ez csak azért érdekes, mert a könyvkritika rovatban van egy cikke a könyv kapcsán, de nem a könyvről. Amit Kálmán C. György – becsületes szerző – mindjárt az elején be is vall.

Hát akkor miről szól ez a három flekk? „Az elgondolást szeretném dicsérni” – így Kálmán C. programja. Konferenciakötetről lévén szó a kritikus először azon töpreng, milyen okai lehetnek annak, ha valaki nem megy el egy konferenciára. De rögtön vált: „De mégis felkelti az érdeklődést egy érdekes névsor: elgondolkodtató volt például, hogy a Turczi-konferencián Tverdota György és Tarján Tamás, vagy Vajda Károly és Payer Imre, Kabdebó Lóránt és Bengi László (és még sokan mások) egyaránt fontosnak tartották Turczi István művéről – nemcsak egyszerűen beszélni, hanem tudományos konferencián előadást tartani.” Kálmán C. György persze nem naiv, ő is tudja, hogy Bengit és Vajdát, kutatócsoportjának tagjait Kulcsár Szabó Ernő hozta magával – akiről Kálmán C. szemérmesen hallgat –, tudja, hogy Kabdebó Turczi monográfusa, hogy Turczi Payer kiadója, hogy Tarján termékenysége nem válogatós (mondjuk Tverdotán én is csodálkoztam). Kálmán C. tényleg becsületes szerző, nem tud hazudni: ha mellébeszél, rögtön lelepleződik.

Na de tegyük fel, hogy tényleg elgondolkodtatta a névsor. Összefoglalom, hogy miről szól a cikke. Hasznos lenne élő költőkről konferenciákat rendezni. Az irodalomtudománynak kötelessége odafigyelni a kortárs irodalomra. Az irodalomkutatási módszerek karbantartásához elengedhetetlen lenne az azokkal való ismétlődő szembesülés. Az efféle konferenciák kétféleképpen lehet elképzelni aszerint, hogy különböző felfogású irodalmárokat, vagy azonos iskolához tartozókat sorakoztatnak fel. Mindkettő érdekes, de utóbbira több példát látni.

Mondhatjuk, eddig az „általános rész”. A „különös részben” a recenzens megállapítja, hogy a kötet központi kérdése a szövegközöttiség, a költészeti hagyományhoz való viszony. Ez pedig nemcsak Turczi költészetének sajátosságai miatt van így, hanem jellemző a mai „értelmezői érzékenységre” is.

„Ha a posztmodern egyik sajátosságának nevezik – közhelyszerűen – a más szövegekre való rájátszás, hivatkozás, célzás, utalás elburjánzását, úgy minden irodalmi szövegre igaz, hogy valahogyan elhelyeződik – az értelmezés révén – más szövegek hálózatában. A hagyományhoz és a közeghez fűződő viszony, amúgy is mindig, minden irodalmi szöveggel kapcsolatban megfogalmazható kérdés, Turczi egész munkásságával annyiban kapcsolatos, amennyiben az értelmező mindig (vagy legalábbis leggyakrabban) abból indul ki, hogy megkísérli elhelyezni a hálózatban a szerzőt és/vagy szövegét. Rokonokat, ellenlábasokat, hasonlóságokat és ellentéteket keres – és különösen így van ez olyan szerző esetében, aki nemcsak hogy még viszonylag friss, feldolgozatlan, nem vettetett még alá a kanonizáció műveleteinek –, de zavarba is ejt, önmaga is számtalan nevet és szöveget idéz meg, és nincs egy-két pont, akihez halálbiztosan kötni tudnánk.”

Miről is szól ez a néhány mondat? Turcziról ugyebár nem (ő közvetlenül nem is tárgya a cikknek). Eleinte a leginkább a posztmodern szövegről, hovatovább "minden" szövegről szól, "a hagyományhoz és a közeghez fűződő viszony (...) mindig, minden irodalmi szöveggel kapcsolatban megfogalmazható kérdés"-éről. A végén meg leginkább a Turczi-értelmezőkről – már amennyire ("annyiban..., amennyiben") –, mondván, hogy megpróbálják a különben sok egyéb szöveget idéző Turczi-írásokat más szövegek viszonyában magyarázni. Hogy tehát az értelmezők, nemde, értelmeznek. A művelet ilyen interpretációja egyébként a muzikológiai hermeneutikában "Horgosi csárda-effektus" néven ismeretes (mint köztudomású, oda jár a cimbalmos a cimbalmával cimbalmozni minden este).

Turczi munkásságáról a cikk egyetlen állítása: „De Turczi nehezen elhelyezhető, mozog, kisiklik, becsap és kibújik.” Kálmán C. György írásának végén értékel is: nagyszerű, hogy nem tartalmatlan laudációk sorozatából áll a kötet (noha az sem lenne utolsó dolog). „Valamennyi szöveg (a terjedelmi és színvonalkülönbségek mellett is) odaadó, alapos munkáról és átgondoltságról tanúskodik. Valahogy így kéne. Sokat, sokakról. Soroljam?”

(Ne.)

Sejtésem szerint az történt, hogy Kálmán C. György a könyv bemutatóján tartott laudációját sütötte el az ÉS-ben, de szövege nem működik recenzióként. Még ezt az egyszerű alapsémát sem lehet felfedezni benne: van egy könyv – elolvastam – ezt gondolom róla.