Az elejére kellett volna tenni a végét, de most már az olvasás időrendjének megfelelően így hagyom.

Nyirő, Szabó Dezső, Wass, Tormay: e négy szerző munkáit értékelte egy tudományos konferencia még tavaly októberben, az akadémia (mármint a Tudományos, nem a másik tömörülés) Irodalomtudományi Intézetében. Az előadások megjelentek a januári és a februári Jelenkorban. A nyolc cikk terjedelme nagyon olvasóbarát, aminek nyilván az az oka, hogy ennél többet még a tudósok sem képesek hallás után befogadni. Nagy újdonságokat általában nem kapunk. Tormay Cécile "Bujdosó könyv"-e Szolláth Dávid szerint éppoly ízléstelen antiszemita iromány, mint amilyennek bárki látja, aki az első csúnya, kövér, tolakodó stb. zsidó szereplő felbukkanásáig kibírja. Az irodalomtörténész emellett azt is kimutatja (ez már érdekesebb), hogy bár a könyv naplónak mutatkozik, egyes megfogalmazásai "sértik a valószerűség kívánalmát, sértik a realista-dokumentarista formaintenciót, a konvencionális naplóforma felkeltette olvasói elvárást. A hibák ezért nem csak a kordokumentum történeti hitelességét, hanem a mű esztétikai hitelét [is] veszélyeztetik. Ez pedig nem másodlagos szempont, hiszen nagyjából ezen múlik a mű olvashatósága". (Pl.: "Honnan veszi, mit beszél Károlyi otthon, szűk baráti körben? (...) Honnan tudja Balassagyarmaton, hogy Kunszentmiklóson Szamuely milyen párbeszédet folytatott egyik terrorlegényével?")

Rákai Orsolya cikkéből kiderül, hogy Tormay Cécile Napkelet című lapjának a kritikarovata magas színvonalú volt, a szépirodalmi rovata pedig idővel a Nyugat afféle előszobájává vált. (Most megnéztem, és az 1932-es évfolyamban például olyan bízvást nyugatosnak is tekinthető költők is szerepeltek, mint Jékely vagy Takáts Gyula.)

Karafiáth Judit szerint Céline-t Wass-sal, Nyirővel, Tormayval párhuzamba állítani alapvetően a formátumbeli különbség miatt nem lehet. Földes Györgyi, úgy látom, a politikai szélsőségességen kívül csak a didaktikusságot veti Szabó Dezső szemére: egyáltalán, Sz. D sokkal érdekesebbnek tűnik az előadásokból, mint a konferencia másik három tárgyát képező szerző.

Eddig a februári szám. A januáriban Veres András írt  Szabó Dezsőről, és cikkében egy korábbi tanulmányának megállapításait módosítja: bár Szabó Dezső nézetei idővel változtak, de "az 1912 körül kialakult, majd a háború alatt kikristályosodott álláspontjának fundamentális elemei mindvégig megmaradtak". Mint később írja: "már korán kialakította rendpárti elképzelését, ám liberális barátai csak extremitást, illetve excentrikusságot láttak benne." Illetve ahogy még később folytatja: "1919-ben nem árulta el sem a liberális, sem az avantgárd szövetségeseit, mert valójában az 1912 körül kialakított konzervatív-rendi, majd a világháború alatt ebből kinövő nemzeti radikális álláspontjához maradt hű.") Érdekes a szerző "szellemi poggyászát" leltározó rész: megtalálható itt Ady hatásától egy hosszabb párizsi tanulmányút tanulságain és a katolikus neonacionalizmuson át a radikális szocializmusig sok minden (így már érthető, hogy egy cikkben Tisza István hazafiatlansággal vádolta), illetve - mint az köztudomású - "Hitler hatalomátvételétől kedve már a náci fenyegetéstől féltette a magyarságot, a nyilasokat az idegen érdek hazai szálláscsinálóiként támadta." Veres András szerint tehát Szabó Dezsőt nemcsak újra kell értékelni, de ehhez már a szóban forgó cikk is hozzájárul. Az már csak hab a tortán, hogy a végén kiderül: Veres és szerzőtársai már az 1982-ben megjelent gimnáziumi tankönyvükbe szerepeltették Szabó Dezsőt (az "Ecce homo" című novellát novellát és egy "náciellenes szatírá"-t kiemelve), mivel már akkor "a 20. századi magyar kultúra egyik meghatározó alakjának" tartották. Jól meg is kapták érte a magukét. (Szerintem az "Életeim, halálaim, feltámadásaim"-nak az a része, amikor a kis Dezső ajándékot kap a keresztmamájától, a magyar irodalom leghumorosabb lapjai közé tartozik, és ha barátaimnak néha megpróbálom felolvasni, szétröhögöm a jelenetet.) Deczki Sarolta és Szénási Zoltán írásaiba eddig csak beleolvastam. (Úgy látom, ők se a politikai mozzanatokat helyezik előtérbe - ami unalmas lenne -, hanem az esztétikaiakat. Deczki pl. az általa elemzett könyveket messze nem tartja remekműveknek, de azt írja, gazdagodott általuk a magyar irodalom.) Angyalosi Gergely meggyőzően készíti elő a cikke utolsó mondatában leszűrt tanulságot: "Ha elfogadjuk, hogy az írói középszer irodalmunk fontos összetevője[,] és annak általános kontextusát alkotja, akkor ennek a középszernek a részeként ismerhetjük el Wass és Nyirő munkásságát."

Mellesleg itt egy korábbi Tormay-konferenciáról írt beszámoló, a Bárkából. Nem nagyon értem, hogy Szegedy-Maszák Mihály hogyan legitimálhatott jelenlétével egy olyan rendezvényt, amelyet az MMA szervezett - az az MMA, amelyet a Szegedy-Maszákot is rendes tagjai sorában tudó Magyar Tudományos Akadémia társult intézményének, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának a megalázó semmibevételével tettek meg a kortárs kultúra tótumfaktumává.

Ernő szólt, hogy még a novemberi Életünkben Alexa Károly írt a konferenciáról. A "Tormay Cécile portréja alatt III." című írás alapvetően nem a rendezvényről szól, de amit azzal kapcsolatban mond, az többnyire egészen kínos. Alexa pl. a Wasshoz, Nyirőhöz, Tormay Cécile-hez "hozzájuk rendelt" rasszizmusról, antiszemitizmusról stb. beszél. De hát ki "rendelte" ezekhez a szerzőkhöz ezeket a vonásokat? Nemde ők maguk. (Egyébként nem ezekre vannak kihegyezve az előadások. Ez, ahogy mondtam, marha unalmas is lenne.) Aztán Alexa szóvá teszi, hogy a konferencia "meglehetősen szűk körű" volt. Szűk körű: amennyiben csak az MTA Irodalomtudományi Intézetének a kutatói (sőt, ahogy látom, onnan is csak egyetlen osztály munkatársai) adtak elő - hát, végül is tényleg fel lehetett volna kérni dísznövénytermesztés-fejlesztési meg képlékeny-alakítástani szakembereket is. Aztán: "az előadók nem tekinthetők a szakma legjelesebbjeinek". Ez tényleg kellemetlen, de az is aggasztó, hogy a cikkből nem tudjuk meg, hogy az érintettekben azért valamilyen szerényebb mértékben mégiscsak van némi jelesség, vagy egytől egyig teljesen jeltelennek tekintendők. A később meg nem nevezett "demagóg" könyvének címe nagyon nem "Aczél és kora", hanem "... és korunk": a hibás adatból természetesen következik a hibás következtetés (Aczél neve tehát itt nem "korszak-definíció"). Abban, hogy a Nyugat megpróbálta "újabb-modernebb" (ironikus idézőjel az eredetiben - Sz. D.) "szellemi horizontba helyezni" Vörösmartyt vagy Berzsenyit, "bekebelezés" helyett talán ésszerűbb és higgadtabb volna az elődteremtésnek a történelem létmódjából fakadó természetes gesztusát látni. Stb., stb. A  cikk nem színtiszta sületlenség (bár van még benne jócskán ilyesmi, az utolsó előtti mondatban például Alexa úgy ad leckét jelességből, hogy "a Nyugat zsidó - mondjuk: szerkesztőségi - hegemóniáját, és uralmát" emlegeti), de az embernek nagyon oda kell figyelnie, hogy a megfontolásra érdemes megállapításokat ne hagyja az efféle, idomtalanságoktól diszkreditáltatni.