Miközben a Szépírók Társasága Válság, szegénység, szolidaritás tartotta meg az idei fesztiválját (a programot lásd itt, egy, a megszokottnál jóval alaposabb tudósítást pedig itt), az áprilisi Jelenkor egy kitűnő Móricz-tanulmányt hoz Tverdota Györgytől „Áldott ínség: magyar élet” címmel. A téma, ahogy az alcím mondja, „az ínség móriczi gazdaságtana”, mégpedig három regény, a Tündérkert, a Rokonok és Az asszony beleszól tükrében. „A kérdés, amely választ vár tőlünk – írja Tverdota –: Melyik az a pont, ahol vele [ti. az ínséggel] szembeni stratégiánk ismételten kudarcot vall vagy megbicsaklik? A modern magyar irodalomban talán Móricz tudta a legtöbbet erről a gyenge pontról: a relatív ínségről.” A relatív ínség kényszere – így folytatódik a gondolatmenet – voltaképpen a közösséget kényszerpályára szorító „erkölcsi defektus”.
A Tündérkert természetesen politikai aspektusból járja körül a kérdést, itt „a két pontosan illeszkedő fogaskerék közé, az abszolút és a relatív ínség darálójába egy egész kis ország csúszik bele”. A relatív ínséget Báthory Gábor ambíciói táplálják, a nagyratörő hatalmi tervek, amihez viszont „az erőforrások megszerzésének unortodox módszerével” kénytelen élni: „a hiány csak úgy szüntethető meg, ha másutt idézünk elő hiányt”, méghozzá jogfosztottságot, éhezést, abszolút ínséget. A Rokonok mindezt a történelmi középosztály vonatkozásában veszi szemügyre, amely, így Tverdota, a politikai hatalom birtokában nagy lehetőséget kap a relatív ínség felszámolására, ám nem képes élni ezzel a lehetőséggel: „A történelmi középosztályhoz tartozásnak súlyos ára van, a nyereséget nem fordíthatja a maga javára, tovább kell adnia” – mindez pedig a nepotizmus és a korrupció mókuskerekébe zárja a regény hősét, Kopjásst. Végül Az asszony beleszól ismét csak más aspektusból tekint a kérdésre: a relatív ínség a világválság sújtotta középosztálynak immár állandósult közege lesz.
Az esszé befejezéseképp Tverdota ez utóbbi regény zárlatát („Nagy Budapest kicsi verebei”) visszaolvassa a mai olvasóra: „Nem rólunk szól ez a mondat?”
De lehet.
Sőt, az is lehet – és a Tverdota-írás, valamit a Szépírók fesztiválja is ebbe az irányba mutathat –, hogy a relatív ínség általános tapasztalattá válása némileg újrarajzolja a magyar irodalmi kultúra pozícióit. El tudok képzelni olyan olvasásszociológia változásokat, miszerint a lecsúszóban levő középosztály könyvet forgató része egyre érzékenyebb lesz a társadalmi tartalmakra – már persze ha a szakma kicsi verebei (a kritika, a kulturális sajtó és a kiadói apparátus munkatársai) ugyancsak megadják ehhez a szükséges segítséget. Hogy élet és irodalom közelebb araszol egymáshoz, mondjuk, a móriczi értelemben. És hát ott van a kicsi verebek irodalomtanároknak nevezett csapata: most, hogy a szegényember már nem puszta mesehős, és nem is az ántivilág irodalmi alakja, hanem mindennapi és kézzelfogható (és kellemetlen és botrányos és megkerülhetetlen) valósággá lett, akár a Hét krajcár is más visszhangot vethet egy általános iskolai irodalomórán.
