Azt hiszem – nem cifrázom –, itt mindhárman nagyon szeretjük Németh Gábor írásait, annál nyilvánvalóbb, hogy nem lehet süket fülekkel elmenni az általa rendkívül ritkán művelt kritika műfajában írt legújabb darabja, az októberi Jelenkorban Csaplár Vilmos "Edd meg a barátodat" című regényéről írt kritikája mellett. Az ember tényleg nem érti, Csaplár miért nem sztár. (Ezt a könyvét még nem olvastam, csak az előzményét, a készülő "trilógia" első kötetét, a "Hitler lányá"-t. Az nagyon tetszett, bár látom, másoknak is: 2010-ben megkapta a szinte mindig jó helyre kerülő Aegon-díjat.)
"Csaplár regénye igazi nagyrealista mű, az uralhatatlanságnak és elsiklásnak ugyanazt az élményét nyújtja, mint az élet, ami körülveszi, és amelyet – igen, megint egy régimódi kifejezés –, ábrázolni törekszik."
Ezt mondjuk nem értem: "Olyan korban, amelyben mindennél fontosabbnak látszik a kopirájtolható elemek azonnali stipi-stopija, lepacsizása, semmi se áll távolabb Csaplártól, mint saját szobrának fényesítése, a megfelelés a korábbi művek sikeréből kikövetkeztethető elvárásnak." Én nem látom az önkopirájtolókat. De persze igyekszem is csak jókat olvasni, még ha ez nem is mindig sikerül.
A végét nagyon hosszan kéne idézni, megpróbálom, de csak kihagyásokkal, nem is rajzolom ki a teljes gondolatmenetet, olvassátok el magát a kritikát: "A regény úgy gazdag és sokrétű, hogy sehol sem nehezedik el. Látszólag visszahelyezi jogaiba a klasszikus »mindentudó elbeszélőt«, de megvesztegethetetlen iróniája nem felülről kezdi ki az általa teremtett világot. Az elbeszélői omnipotencia nem előzi meg a teremtést – mintha éppen fordítva volna, mintha az ábrázolt világ teremtené meg, mintegy visszafelé, a narrátorát. (...) Csaplár könyvének póztalan, minden irónián túl érvényes pátosza onnan származik, hogy ezzel a felelősséggel szembesít (mármint hogy "az ember illetékessége mindenre kiterjed"), a közösség történetét saját történetemként kell magamra vennem, nem azért mert ez volna a morális kötelességem, hanem mert a könyv világképe szerint annak ez a létmódja (...) Ebben a szerencsétlen országban, Európa közepén, ahol élünk, az úgynevezett politikai osztály dermedt asszisztálásával középfajú diktatúra épülhet arra az egyszerű felismerésre, hogy polgártársaink túlnyomó többsége semmit sem áhít jobban az önfelmentésnél, annál, hogy kijelenthesse, élete minden nyomorult kudarcáért mások felelősek."
De nem ez utóbbi a hónap mondata, hanem amit Németh Csaplártól idéz: "Ha tudom, mi következik, abbahagyom az írást."