A terjedelem néha torzít: ha egy hosszú vers jó, rögtön olyan, mintha nagyon jó lenne. De Rakovszky Zsuzsa "Napéjegyenlőség"-e tényleg nagyon jó, remekmű-szaga van. A márciusi Holmiban jelent meg, irány az újságos, mert csak az első versszakot (a teljes, tizenegy oldalas vers, egyben "A pszichológusnál" című első rész első versszakát) másolom ide:

„Ilyet nem tesz többé! Ígérje meg!”
Gangra néző szoba. Az ablakon ha
kinéz, látja: most kezd új életet
két sápatag ecetfa satnya lombja,
tetők fölött a nap halvány korongja
üveggyapot és szösz közé esett
kontaktlencse. Egy kéz most félrevonja
a felhő-gézt. Futólag élesebb
fény tűz a szakfolyóirat-halomra.

Vegyük észre azt, hogy "a nap halvány korongja / üveggyapot és szösz közé esett / kontaktlencse"! A versszak végén a "szakfolyóirat-halom" tökéletes ritmikája (pam-papamm-papamm-papamm) és költőietlen, sprőd jelentése közti feszültség vonja magára a figyelmet, de azért vegyük észre (v.é.), hogy a paksamétára "futólag élesebb / fény tűz" . Mármint hogy az "élesebb" mennyivel jobb, pontosabb (élesebb), mint az egyszerű, közhelyes "éles". Vagy a kint (nap), a csak látszólag bent, mert még mindig kint ("Egy kéz most félrevonja / a felhő-gézt") és a tényleg bent - istenem, tényleg bent? - (szakfolyóirat-halom) furcsa hármasságát.

De nem tudom abbahagyni. (Megpróbáltam!) Itt a negyedik versszak.

Mintha csúszdán csúsznék. Ahogy öregszem,
mindig gyorsabban futnak a napok:
az élet ennyi volt csak? Lehetetlen.
Fekszem, kelek, főzök, rendet rakok.
A dolgok megtevődnek általam.
De én – hol vagyok ebben az egészben?
Akár egy kulcsot: elhagytam magam.
Csak észlelem, hogy vagyok, de nem érzem!”
(Az órából öt perc még hátra van.)
„És most azért jött el hozzám, hogy megkeressem?”
„Nem is tudom. Minden olyan bizonytalan...”
Két óra múlt. „Viszontlátásra kedden!”

V.é., hogy a tizedik és a tizenegyedik sor két szótaggal hosszabb, mint várnánk. A "hozzám"-at és az "olyan"-t (igaz, ez utóbbit kevésbé) akár ki is lehetne hagyni, de úgy túl sima lenne az egész. Megkockáztatom (mit veszíthetek?), hogy a két hosszabb sorból először a későbbi, a "Nem is tudom, minden olyan bizonytalan" volt meg, és ehhez hosszította hozzá a költő visszamenőleg a tizediket, hogy ne lógjon ki (persze lógjon, de ne) annyira. A hetedik strófa utolsó előtti (a következő idézet harmadik) sora már magában áll azzal, hogy hosszabb két szótaggal, de ehhez, úgy érzem, kellett három versszakkal feljebb az óvatosabb előkészítés:

Ahogy nyújtózik, karján szárnyra kap
a tetovált, szivárványszínű lepke,
indák között a szív. „Elhagytam egy tavat,
egy képzelt forrás hangjait követve.”

Ez is nagyon szép, és - csak úgy mondom - itt már olyan képeken vagyunk túl, mint ez:

Mikor a mennydörgő zebrán kel át,
a túlsó járdapart felé haladva 
anyját látja – riadt szem, kiskabát –
a túlvilág üvegsíkjába fagyva,
lép tétován, s testén áttetszik a
baljós szó: „árnyékolástechnika”.

Még annyit, hogy amikor egy párbeszédes versszakban ezt olvassuk:

„Rég láttam már. Valahol messze járt?”
„Ismerjük egymást?” „Ó, vagy ezer éve!
Már meg sem ismer? Maszkot maszkra vált,
igaz, rajtunk a kor, testet cserélve
szorítjuk görcsösen az Én szilárd
aranyrögét – végső esszenciánk
örökké változó felhő-tenyérbe.”

Szóval amikor itt tartottam, ezekről a szép sorokról az jutott eszembe, hogy párbeszédnek nem túl szép - illetve, őszintén szólva: "szép" -, nem túl sok ez? De aztán a következő strófa így kezdődött: "És ez biztos?" Itt meg az jutott eszembe, hogy milyen sokat köszönhet Térey János elbeszélő költészetének mondatfűzése Rakovszky Zsuzsának (túl a közös előzményeken). És ez nem anakronizmus: olvassuk csak el a "Részlet egy lehetséges verses regényből" vagy inkább (ugyanott) a "Fényes kudarc" című, még valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben született verset.

De itt befejezem. Szerintem ennyiből is kiderül, hogy a vers, hát, ha nem is "kötelező" (ez elég utálatos, akarnok szó), de aki úgy ismeri magát, mint aki szereti az irodalmat, annak súlyos, öncsonkító mulasztás nem elolvasnia.