A prae.hu-n k. kabai lóránt interjúja Kemény Istvánnal.
Szeretem Kemény verseit (a regényét egyelőre félbehagytam, de inkább tetszett, mint nem), az "Egy nap élet" például szerintem remekmű, emlékszem, az És-ben jelent meg, jobb oldalon, nem is értettem, hogy a költő miért nem olyan lapnak adta, ami nem rotációs papíron jelenik meg, és nem csak egy hétig van a standokon. Később azt sem értettem, hogy a "Költők könyve" című antológiában, ahova a felkért résztvevők egy-egy verset küldhettek, miért ezzel indokolta meg a választását: "A jobb verseim közül leginkább ez emlékeztet egy jó versre." Mert ez olyan, mintha szerénység volna, pedig inkább valami feltételezett irodalmi ízlés hűvös fitymálását hallom ki belőle.
"Egy nap élet": a linkre kattintva nemcsak elolvasni lehet, hanem a szerző előadásában meghallgatni is. Ezen a töredékes felvételen (4:24-től) egy Quimby-szám után olvassa fel valaki (nem ismerem fel); itt meg Tóth Krisztina adja elő. (Vajon hova vezet az a zöld műbőrrel burkolt, párnázott ajtó?)
Kemény sok más versét egyébként nem szeretem, néha egyszerűen a közhelyig vagy a banalitásig egyszerűnek érzem őket. Ez egyébként ennek az interjúnak néhány mondatára, gondolatára is igaz.
Az elgondolkodtató, hogy "mi ma azt hisszük, hogy az emberi méltóságnak a szabadsághoz van a legtöbb köze, azon alapul". De hogy "a mobiltelefonok villámgyors elterjedése" olyan lett volna, "mint egy népszavazás az emberi szabadság ellen"? Hát, nem tudom. A vonalas telefon mennyivel jobb? Nem akarnék itt ebben a késő éjjeli, félrészeg beszélgetések ideális témájául kínálkozó ügyben hosszan okoskodni, de pl. van, hogy engem mobilon négy-öt napig senki sem hív, és ha hív is valaki, akkor sem érzem minden esetben kötelességemnek azonnal felvenni. Szerintem ennek semmi köze a költészethez, mint ahogy annak sem, hogy Kemény a képeken mindig fáradtnak - és egy kicsit Alain Delonnak - látszik, vagy hogy mindig inget hord (ahogy Spiró pólót meg sokzsebes mellényt), és ennek ellenkezőjéről az interjú sem győz meg.
Közhelyek, banalitások:
"Tízszer annyit mobilozunk, mint kéne."
"[Az ember] egy idő után azt mondja, hogy ebből elég, nem fogom én itt törni magam."
"Innen el kell menni, ezt hallom úton-útfélen."
Jó:
"Berlinben van valami Hobbitfalvából."
"Még mindig fiatalemberként gondolok magamra, miközben párhuzamosan kifejlődött bennem egy mogorva vénember is. Jobb híján azon igyekszem, hogy ezt a két ént ne gyúrjam össze egy kedvetlen, középkorú fickóvá, hanem maradjak inkább egy kicsit skizofrén, viszont kiszámíthatatlan."
Az interjúban hosszan beszélnek a Búcsúlevél című versről (a pdf harmadik oldalán), pl. "javítani akartam a verssel, megdöbbenteni vele és felrázni, akit lehet", de szerintem attól, hogy ambiciózusan az országról szól, en bloc, még elég átlagos: a belőle kibomló, nem túl izgalmasan slattyogó gondolatoknak épp megfelel a fáradt, slampos forma.
És még valami: Bán Zoltán András olvasói levélben reagált az épp erről a versről szóló rész egyik gondolatára. És akkor már összekerestem a hivatkozott írásokat is:
Interjú Kocsis Zoltánnal a Süddeutsche Zeitungban (magyar fordítás)
Bán Zoltán András publicisztikája
A Terézia Mora-interjú
[Igazán nem tartozik ide, de nekem a Kocsis-interjúban a tizenegyes szám szúrós pontossága is bántó; szerintem enyhébb lenne a dolog ha "vagy egy tucat"-ot mond, vagy ezt: "tíznél is több, de mondjuk tizenötnél kevesebb".]
