Ferencz Győző hosszú – ötoldalas – verset közöl a 2000 szeptemberi számában, a címe: Ostor csattan az éjszakában. Szántó kolléga már szóba hozta pár sor erejéig, miközben éppenséggel én is arra készültem, hogy posztot írjak róla. De mindegy is, hiszen egy további kört feltétlenül megérdemel. Idemásolom az első három strófát:
Mindig rajtam csattan az ostor, csattant fel barátom,
Hangjában szokatlan, számomra mulatságos méltatlankodással
Hazafelé tartva egy április eleji éjszaka, ha jól emlékszem,
Szakadó esőben, bár az is lehet, hogy száraz idő volt,
Csak az elfogyasztott alkohol hatására, vagy kijelentésének
Váratlansága miatt emlékszem a szélvédőn megáradt csermelyként
Látomásszerűen alázubogó vízre, de hogy miért éppen erre,
Az nemcsak önelemző képességemet haladja meg,
Hanem mondanivalóm határain is messze kívül esik.
És így tovább, ötvenegy darab (!) háromsoros versszakon keresztül. Körmönfont fecsegés, amit – ez nagyon fontos – a háromsoros szakaszok tisztán tagolnak, nem engedik, hogy a monológ egybefolyjon az olvasó szeme előtt. Maga a történet egy hosszasan előadott etikai dilemma, voltaképpen banális az egész, és még valamilyen csattanóra sincs túlzottan kihegyezve. Ugyanakkor minden további nélkül lehet novellaként is olvasni, strófákba szedve.
Hanem hát a vers beszélőjének az egyszerre kimért és túláradó szabatossága: ez adja a vers anyagát (ez az üzemanyag a motorban). Lendületet, ritmust, testet ad neki, és így válik a történet hősévé ez az elbeszélő – szemben azzal, akiről igazából szól a történet. Az aprólékos elemzésnek nem ez a blog a helye, most legyen elég annyi: elolvastam sokszor, és megerősödött bennem a meggyőződés, hogy nagyszabású szövegről van szó.
