Ez a poszt voltaképp komment Ernőnek erre a posztjára.
A 31-es Műútban kritika van Scheinről (Nagy Boglárkától): "A közéleti témát a költészetbe visszaemelő hang Scheinnél máshonnan és másképpen szólal meg, mint ahogy a legutóbbi időkben különböző fórumokon értékes vitát kavart szövegek. ... Figyelemreméltó azonban, hogy Schein nyáron megjelent kötetéről nem esett szó abban a fontos eszmecserében, amely az Élet és Irodalom hasábjain bontakozott ki a közelmúltban". A Túl a Túl a kordonokon c. verset (a 2000-ben jelent meg, a 2010. nyári számban) külön méltatja:
A vers vége:
Ha egy napon elmész innen, ne vess a vállad fölött fillért! Mintha csukott
szemmel a Hold másik felén ülnél, növessz magadban jeget, és gyakorold
a lassú gyilkolás művészetét. Hisz sosem voltál más, mint az érzéseid
asztronautája. űrhajód egy üres papír. Ne szánd azokat lenn, akik a harc után
sebeiket mutogatják, és mert nem győzhetik le a nehézkedést, ételszagú
vasárnapokról álmodoznak. Ne fogadj el semmit innen, és ne higgy a folyóknak,
az óceánnak! Innen csak fölfelé szökhetsz. Nem érdemes emlékezni a Földre.
Szintén a 31-es Műútban van egy a "hazavers"-nek jócskán felfogható darab Szálinger Balázstól, "Köztársaság" címmel:
Valamely konstitúció alatt
Meghúzódó szilárd elgondolás,
Mely, miként a kockakő: köztulajdon,
Közös álom, mely alatt idegen,
Iszonyatos tapintású felekkel
Járunk az álmot továbbgondoló
Táncot, s bár egymástól iszonyodunk,
Közös időt töltünk közös ügyekkel,
S elfogadjuk, hogy bár a Gyűlölet
Lenne a név, amit adnánk e táncnak,
Az álom is nevet ad, s ez: Barátság,
S e név alatt közelíttet magához
Minket, kik csak a táncban létezünk.
Szerintem nem túl erős, de azért nem is olyan gyenge, mint Szepes Erika Fecske Csaba-recenziója.
Dunajcsik Szív Ernő-hommage-a jobb, mint a rendes Szív-írások, de hát akkor is! feLugossy remek! Csak egy mondat példának: "Volt egy nap az életében, amikor elkezdte figyelni a talajt, ahogy az komótosan kicsúszott a lábai alól. Szuper érzése volt a látvány, mintha sminkelték volna idegrendszerét. El kellett szánnia magát, s ekkor merült fel benne a rajzolás ötlete. Egy bonyolult emberi lény, aki megannyi csalódásával együtt rajzolta körül magát. Az élethez való viszonya és hozzáállása teszi őt emlékezetessé, s nem a frizurája, hanem az aurája. Nem volt gazdag, nem volt híres, nem volt sikeres, csak egy rajzolgató magányos átlagember volt, akinek nem fogják a jeleit."
Tinkó Máté versében szép ez a kórházi metafora: "nem is ágy volt, hanem egy / kivégzőosztag ténykedése komfortkivitelben, / tűkkel szúrtak át a bőrön, hanyatt fektették". Solymosi Bálint nyitóverseit nem tudtam hova tenni, bár nem igaz, mert a negyedik, a paestumi Poszeidón-templomos egészében tetszett, a befejezése pedig még további kettőnek.
Balogh Ádám "Hajszál" című verse veszélyesen egyensúlyoz a röhejes és a nem is tudom, milyen határán: szereplője a vécében kutat egy lenyelt, de meg nem emésztett hajszál után. És még külön poénja is van a végén, de mostanában nem annyira szeretem a csattanós verseket.
(Néhány kritikát meg a színházi blokkot még nem olvastam.).
