Kedves olvasónk, Kalasnyikova küldte be az alábbi szöveget, amelynek megírására a februári Forrás "privát mészöly" című forgatókönyvrészlete ihlette. Nem foszthatjuk meg tőle többi kedves olvasónkat! Azt javaslom, először klikk a linkre, és utána a paródia, bár nagyon is el tudom képzelni, hogy fordítva is érdekes.
Ahogy csillag megy lóban
(Találkozások a nagyíróval – Nagy mai vallomások)
Sokáig hezitáltam, hogy akkor most felhívjam-e. Merem-e. De aztán mertem – bár dadogtak a számok. Fiatalon még követjük a szenvedélyeink. Ő tudta ezt. Én is tudom. Tőle tanultam. Tőle. Én. Én. Tő. Le. Én. Én.
Első alkalommal kábé fél órát beszélgettünk. Aztán ez megismétlődött az évek során.
Volt egy kis vityillója a Tiszánál. Ott összegyűltek akkor mindenféle emberek. Olyan irodalmi világ. Lányok, asszonyok. Ő meg főzött. Azt hittük, lesz valami. És hát egyszer én is.
Nem sokat magyarázott, csak ránézett az emberre. És akkor az, hogy is mondjam neked, szóval rá volt nézve.
Megkérdezte például, tudom-e, mi az, hogy oroszlánszáj. És akkor kicsit kacsintott. Úgy össze. Ebből hetekig uzsonnáztam.
Sörözni szeretett, bár én nem szerettem.
Radír, csak ennyit mondott. Radír. Azóta is ebből élek.
Maga dagasztotta a kenyerét. Ezt most érthetjük jelképesen is. Értsük.
Volt egy zakója. Régi darab, nem nagyon hordta. A pulóvert szerette. Erről mesélhetnék, de már késő. Az ember végül úgyis egyedül marad a pulóvereivel. Tény az, hogy egyszer hideg lett, rám terítette, átölelt. Volt ebben valami emberi. Mondjuk, meleg vonás.
Hát, persze, nők. Igen. Adott rájuk. Nagyokat bókolt, mint egy ezüstjegenye. Néha egyszerre hárommal. De azért ez egyfajta válasza volt az Aczél-korszak álszemérmére.
Ma még nem fogjuk fel, mit jelent. És hiányzik. Ahogy megrándult a szákja. Ahogy a hagymát aprította. Ezek megfellebbezhetetlen pillanatok. Mint én.
Vannak szavai. Például amikor azt írja valahol: „Szóltak a szirénák.” Más azt írná, szirének. De nem. Az ilyesmiben nagy volt és tenger. A kis kibillentésekben.
Sokan a szemére lobbantották, hogy meglehetősen engedékeny a rendszerrel. Igaztalanul. Azt mondogatta: ezeknek még a seggemet se engedném kinyalni. Mondjuk tény, hogy erre nem is volt jelentkező. Féltek tőle. Tartottak az elutasításától.
Műhelyproblémákról nemigen beszélt. „Írjál sok jelzővel!” Máskor meg: „kevés betű!” Megint máskor: „úgy kellene, mint a lappantyúk. Évente egyszer költ.”
A legszebb magyar férfi volt. Utánam. De ezt soha nem mondtam volna a szemébe, most is csak itt, a kamerába, ahol senki sem lát. Az álszeméremben legyünk nagyvonalúak, mondta egyszer baráti hangon. Emlékezetes este volt, ugyanis akkor mentünk át először együtt a Lánchídon. Oldalra mutatott: ez a Duna. Mennyire igaza volt!
Egyszer levittem hozzá Bretlit, aki persze egy sorát sem olvasta. A kocsiban csak annyit kérdezett: lesz pia? De aztán nem volt semmi gond. Volt pia. Ez a marha Bretli meg éjjel, nem találván, de szerintem nem is nagyon keresvén a vécét, levizelte a kert legszebb bütykös pankóját. „Te körül-belül metszett vagy, én meg tőről. Ennyi a különbség” – mondta aztán reggel Bretlinek. De nem volt vita köztük. Csak később kezdődött az árokásás.
Tudott azért önző is lenni. Mintha ma lenne, emlékszem, nagyon magam alatt voltam. Kaptam a kiadótól egy levelet, hogy bizonyos, számomra is kedvező megfontolásokból (figyeled a megfogalmazást!), kihúznának két sort a könyvhétre megjelenendő 1200 oldalas regényemből, persze csak ha én is beleegyezem. Képzelheted, milyen lelkiállapotban voltam. Magamon kívül. Beszedtem két andaxint. Felhívtam éjjel, mondtam jöjjön át, egy regény és egy élet függ most ettől, egyedül vagyok, ujjszál magam, a feleségem elhagyott, moziba ment, jöjjön, fogja a fejem, a homlokom, ha hányok, szóval nem vagyok abban az állapotban, hogy józanul gondolkozhatnék, arról nem beszélve, hogy ezek után nyilván a telefonomat is lehallgatják. De nem. Megtagadta. Éjjel kettőkor nem fog vidékről két és fél órát taxizni két nyamvadt sorért. Így ő. Keserű emlék, de el kellett mondanom, erre kötelez az emléke. Meg hát miért is ne? Elvégre én élek, ő meg. Hát neki annyi. Haha. Hamarosan felterjesztenek a Klebelsberg-nagyláncra. Hát szóval élek! Hahaha. Bruhahaha!
