Arra számítottam, hogy Szegő János esszéjét fogom a leginkább szeretni a Bárka idei harmadik számából, de nem így lett. A „fiatal” magyar lírára koncentráló lapszám legjobb kritikai szövegeit szerintem Bedecs László és Molnár Illés írták. Egyikük sem sziporkázó, ellenben higgadtak és alaposak. Molnár Gál Ferenc Ódák és más tagadások című kötetét recenzeálja, nagyon körültekintően. Bedecs Simon Márton és Nemes Z. Márió költészetéről ír, okosan helyezve el őket költészettörténeti kontextusukban. Abban mondjuk szerintem téved a szerző, hogy Borbély Szilárdnak a Halotti Pompával kezdődő művei hatnak az újabb versnyelvekre: a mondat úgy volna helyes, ha az állítás az Ami helyettel kezdődő pályaszakaszra vonatkozna. Azt nem értem, Bedecs miért tartja viccesnek azt a Simon-sort, hogy „Ez van, általában vicces vagyok”, s azt pedig egyáltalán nem, miért gondolja azt, hogy „a szerelmi csalódás tragikuma az anya halála felől nézve tulajdonképpen nevetséges”. Ennek aztán nagy feneket kerít a kritikus, és nagyon abszurd, amit ír. Simon kötetének szorgos olvasójaként mondom, a szerelmi fájdalom ebben a könyvben nem „megmosolyogható”. Bedecs László következő mondata jó és vicces, bár abban nem vagyok biztos, hogy ő is viccesnek szánta: „Nemes versei különbözni akarnak minden más verstől, valami egészen újat próbálnak behozni a költészetbe, és ez, meglepő módon, sikerül is nekik.”
Szegő János, bár igazán jó stílusban ír (eltekintve az „esztétikai-nevelkedett” hevenyészett – vagy erőltetett – jelzőtől), nagyon fontos témáról (A fiatal magyar költészet ön-kritikája. Közelítésvázlatok a fiatal magyar líra belső kritikájához), lényegében csak azokat a kérdéseket nevezi meg, melyekről érdemes volna szólnia. Minden állítása helyénvaló, például okosan töpreng azon, mit jelent a fiatal jelző, és fontosak a különböző kritikai közegekről írottak is, de pont a címben jelölt problémára szán kevés teret. Szegő írása rövid előadásszöveg, melyet érdemes lett volna a publikálás előtt kibővíteni. Mindenesetre javaslata figyelmet érdemel: míg a fiatal lírát mostanában inkább az elmúlt tizenöt-húsz év költészetével összehasonlítva olvasták, „itt az ideje, hogy a mostani fiatal magyar irodalom kezdje el olvasni (azaz újraolvasni, értelmezni, tájolni) az egy vagy két brossurával korábbi fiatal irodalmat”.
Tetszett Xantus Boróka hármas kritikája, mely Bálint Tamás, Farkas Wellmann Éva és Noszlopi Botond köteteiről szól. A második szerzőt leszámítva nem ismerem a költőket (három olyan erdélyi lírikusról van szó, akik tavaly tették közzé a második kötetüket), de Xantus írása nagyon plasztikusan mutatja be őket; csak az esszé utolsó bekezdése elhibázott, ahol a kritikus a három bemutatott lírai világ közös pontjaiként olyan költészeti univerzálékat nevez meg, mint az ön- és létértelmezés.
Felkészült szerző jegyzi a G. István László és Ughy Szabina köteteiről szóló kettős recenziót; Soltész Márton jól ír, csak a nyitó mondatai meredekek. Ezekben „versszó” és „prózaszó” különbségéről elmélkedik: előbbi teremti az értelmet, utóbbi pedig színre viszi, tehát egyszerre követi és teremti. Legalábbis Soltész szerint. Erre szokták azt mondani, „ha csak úgy nem” – én nem mondom, majd valami mást, lentebb. Soltész cikkéhez még annyit, hogy nem nagyon értem, mit jelent „a feltámadás poétikája” kifejezés, a szerző nem is próbálja elmagyarázni.
Koncz Tamás – az ő kritikakötetét egyébként Szegő János recenzeálta a Bárkában – Krusovszky Dénes könyvéről közöl nagyon barátságtalan bírálatot. Én is azt gondolom, A felesleges part sokkal gyengébb mű, mint az előző Krusovszky-kötet, híján van a szubsztanciának. Koncztól azonban több poétikai érvet és kevesebb udvariatlanságot vártam volna el, mert tényleg fontos volna, ha választ keresne arra a kérdésre, miért sikerületlen ennek a nagy tehetségű fiatal költőnek a harmadik kötete. A rövid Koncz-recenziónak vannak ráadásul üresjáratai is, fölösleges elmesélni Sarkadi Imre Marszüasz-novelláját, ha ebből nem következik semmi A felesleges part értelmezésére nézve. „A szavakat azonban nem lehet szavakkal feloldani” – írja Koncz Tamás, és erre megint csak azt tudnám mondani: ha csak úgy nem. (Sőt, most mondom is.)
Cseresznye Gábor Mogyorósi László kötetét méltatja. Vannak jó megfigyelései, de álljon meg a menet: nem lehet egy recenziót úgy kezdeni, hogy megállapítjuk, „napjaink szépírói” „már-már törvényszerűen használják a szövegközöttiség eszközeit”. Cseresznye e gondolatmenetet ráadásul szükségesnek tartotta lábjegyzettel is alátámasztani, beidézve a bölcsészek egyszeregyét, Genette Transztextualitását (azt is egy picit félreértve, „általános intertextualitásról” beszélve, noha ilyen kategória nincs Genette-nél). Szó mi szó, ez a recenzió nem mentes az amatőrizmus jegyeitől. És most mondom, amit fentebb ígértem: nagy kár, ha a szerkesztők nem veszik a fáradtságot a szerkesztésre. Cseresznye Gábor cikkét fél óra alatt meg lehetett volna szerkeszteni (és akkor sokat mondok). Vagyis ha a szerkesztő nem rest, épkézláb írást faraghatott volna e szövegből – és a többi recenzió vadhajtásait is lenyesegethette volna.
