Megjegyzés az előző poszthoz
Kálnoky nagy szerepversei, pl. a "Hamlet elkallódott monológja", a "Szvidrigajlov utolsó éjszakája" vagy a velük rokon, de nem monológ "Hérosztratosz" (itt kell keresni őket) azért elég jók, és nem is csak "a maguk nemében". Igaz, ezek is mind a Ferencz Győző szerint joggal fordulatnak tartott "Lángok árnyékában" (1970) kötetben szerepelnek. Egyébként a "Hérosztratosz"-ban érdekes, hogy mintha Weöres egyik hangján szólna: ha nem tudnám, hogy Kálnoky, biztos Weöres-versnek tartanám. Meg is van: két hatsoros résztől eltekintve "A föld meggyalázásá-"nak ilyen a ritmusa (hatos jambus [rövid-hosszú, U –]). De mindketten használnak spondeust is (hosszú-hosszú, – –) csak Weöres, úgy látom, helyenként anapesztussal (rövid-rövid-hosszú, U U –) is lazítja a sort.
Kálnoky:
A félmagon fogant vénarcú csecsszopó
U – / U – / U – / – – / – – / U –
Weöres:
semmit sem sejtve még. Csak a vaksi pép-evő
U – / – – / U – / U U – / U – / U –
mindnyájuk ükapja, ki már kezdettől fogva élt
– – / U U – / U U – / – – / – – / U –
Mindkét verset valami furcsa, hidegen prófétikus, apokaliptikus hangütés jellemzi, illetve mindkettő egy-egy hosszasan kanyargó, felsorolással kezdődő mondattal indul, az alkalmi szóösszetételekről, achaikusnak tűnő tájszavakról (pl. súnyt, mazna) nem beszélve. De itt az egész Kálnoky-, aztán a Weöres-vers:
Hérosztratosz
A félmagon fogant vénarcú csecsszopó,
a majdnem elcsinált kilencedik fiú,
szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya,
a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz,
a mazna kásapusztító, a nyálfolyós
kétbalkezes, a mindigútban lökdodább,
az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott,
az asszonynak, leánynak ittnelássalak
túléli híretek, ti délceg kérkedők,
nevét el nem felejtik, míg csak ember él,
s az alvilágban is külön hely illeti.
Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok
érlelnek, kéz letép és bendő eltemet
egy perc alatt. Házat, mely álló éven át
épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc.
Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket,
de dárda s nyílvessző legott végez vele.
Anészidóra és Khlóé lassan teremt,
de Árész kardja gyors, az ollós Moira is
sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak
aiónok óta álló csillagképek is
egy égi szélviharba fúló végnapon.
Fehérségtekre büszke márványoszlopok,
leomlotok. A törmelék, mi megmarad,
mészégetők kemencéjébe vándorol,
s bódé vagy istálló falához jó lehet.
A csóva lángja lobban, mit rátok dobok…
Ítéljétek halálra a szentségtörőt,
a templomrombolót nyúzzátok kínpadon,
holtradöbbent, hibbanterényű jámborok!
A máglya kóválygó füstjében feltörök,
s kométafarkként rémít nemzedékeket
harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm!
A föld meggyalázása
Egy véka rák, egy borjufej
dülledt nyelvű, befagyott szemű,
alatta zsírtól gyöngyöző
fehér-vörösen hullám-eres
szalonna, kis köteg füszer,
fokhagyma-füzér és zsenge pár
kakaska-tojócska még élettől langyosan
függött a vállán ringatózva szíjakon;
aztán lerakta terhét, egy zugolyba ült,
térdén nyugtatva goromba súlyos ökleit,
mint aki sokat hozott, de mit sem háborít,
csak súnyt szeme forgott nyugtalan. És a nő-csapat
nem is körötte sürgött: szinte mutatta hogy
nem a dús jövevény, de az ifju gazda kedves itt,
aki szőkén és mosolyogva és törékenyen
feküdt a kemence mellett szalma-fekhelyen,
semmit sem sejtve még. Csak a vaksi pép-evő,
mindnyájuk ükapja, ki már kezdettől fogva élt
és látta semmiből hasadni a földet és vizet
s az égen záporként szaporodni a csillagot
és tudta hogy őrá úgyse hallgat senkisem,
magának mormogott: „Így történt akkor is,
kaput nyitott sok ajándék étel és ital,
abból se lett haszon.” - S a lakoma készre-sült:
a főhelyen hevert az ifjú gazda és
mellette fejtől anyja, lábtól asszonya,
körül nővérei sorban, és a végiben
a dús idegen, ki vendég és vendégelő.
Ajtójuk sarkig nyitva volt:
az udvaron ragyogott a dél,
menyekzős fák feszültek és
mutogatták áldott ágaikat,
fehér ló lejtett kényesen,
mögötte csikója iparkodott,
míg benn dalolt a vígság; és a gazda-szem
nem látta meg, hogy átnyujtózik messziről
kígyózva, lapulva egy bozontos, lomha kéz:
végig-simogat nővérein, anyján, asszonyán
térdtől csípőig. - Majd a kihűlő tűzhelyen
a láng végsőt lövellt s a törmelékbe bújt,
pöffent a zsarátnok, füstje gomolygott piszkosan.
És ekkor a gazda egymaga volt már. Hirtelen
a vér fejébe szökött, szeme meghomályosult,
gégéje izzó száraz semmit nyeldekelt:
rohant a belsőházba. Anyja ingben állt,
nővérei lestek összebújva meztelen,
s az idegen ott szüretelt a gazda fekhelyén,
pihent az ifjú asszony nedves combja közt
s kiszakadt mint rönk a földből. Ő megtántorult,
torkán feltört egy sziklasúlyu tompa hang,
és látva hogy elhúzódnak s nincs vele senki sem,
rongyként a sarokba omlott és sírt csöndesen.
S az agg, ki tanú volt minden időnek kezdetén,
motyogva dünnyögött: „Ez történt régen is,
így volt, mikor megrontották a Földanyát
s világra jött, akitől szabadulni nem lehet.
