Biztosan kiváló a cikk, nem olvastam. Ez a javított passzus azonban (veszélyes) marhaság. Az anyanyelvhez, az identitáshoz való ragaszkodás alapvető emberi jog. Az afölötti búbánat, hogy ezt a világban sokfelé nem tartják tiszteletben nem konzervatív, hanem természetes érzés.

Ez igaz, de TGM itt nem az alapvető emberi jog (hatóságok stb. általi) tiszteletben (nem) tartásáról beszél, hanem az asszimilációról, magukról az "anyanyelvi beszélőkről".

Az asszimiláció, legalábbis errefelé, nagy részt a hatóságok stb. által körültekintően és módszeresen erőltetett folyamat. Persze van egyszerű nyelvészeti olvasata is a dolognak, csak kicsit gáz pusztán annak látni. Mindenesetre most már elolvasom a TGM cikkeket. Minden jót!

Köszönet a filológiáért, hasznos.

Viszont szerintem a korábban és mások által is felhánytorgatott nyelvi purizmus kritikája célt téveszt. TGM többnyire nem a nyelvhasználat romlásán kesereg (mint ahogy itt magáról is gondolja), hanem a publicisztikai nyelvromlásokat szimptómának tekinti. Általában véve a szűklátókörűség és az egynyelvűség szimptómájának.

Az egyik gond az, hogy ezekben a purista (én inkább lingvicistának mondanám) dohogásokban TGM téved:
1. lásd pl. a hivatkozott Mozgós írásban a -ja/-a birtokragról szóló passzust.
2. Lásd uitt az "értelmes, fölnőtt" irodalom hiányáról és a szótlan szexről mondottakat. Összetéveszti a szerző nyelvi (in)kompetenciáját az irodalmi alak (in)kompetenciájával; ill. kiskorúsítja a szerzőt, amennyiben nem feltételezi róla, hogy írásának tárgya, irálya (TGM kedves szava) esztétikai megfontolások szülötte lehet.
3. Panaszolja, hogy már Jókait sem olvassák - na mondd: ő meg (ezek szerint) azokat a kortársakat nem, akik "értelmes, fölnőtt társalgásokról" szóló irodalmat írnak. Természetesen megérne egy misét (van is, aki ezzel foglalkozott/-ik), hogy a modern irodalom hogyan fordult az egyszerű/ a beteges/a gyermeki felé, de nem ebben a penitenciális hangnemben.
3. Lásd máshol, többször is, a média/médium lerágott csontját. (TGM-et az vajon nem zavarja, hogy a latin nemek, ragozások érvényesítése egy nem latin nyelven maga is germanizmus volna?)

Oly sokan elmondták már: hogy egy nyelvi jelenség (ám legyen rothadás és halál) előbb-utóbb mindenféle kultúrájú beszélőket meghódít, természetes, örökké ismétlődő (és hasznos!) jelenség. Ha nem így lenne, TGM sem mondhatná, hogy "avval", "ehhöz" meg hogy "sovinizmus". De azt sem, hogy "kitaláció". (Örmény eset; HVG, 2012. 01. 01.) Nem sorolom, bőven lehet még találni TGM nyelvi ideáljának ellentmondó passzusokat - a saját szövegeiben.

A másik gond, hogy TGM világnézetébe belefér ez a fajta nyelvi, társadalmi gőg...

A vicces az, hogy pont TGM az, aki modorosan ezzel helyett következetesen evvel, avvalt mond. Per helyett pört, és általában őzik, fent helyett fönt stb. Lehet, hogy tévedek, de ez nála egy 8-10 évvel ezelőtti fordulat eredménye.

A magyar (beszélt és írott) köznyelv nagyon homogén, ellentétben a nagyjából hasonló méretű Ausztriával, Hollandiával stb. ahol óriási különbségek vannak egy nyelven belül (nem beszélve az olaszról, ami egy kitalált nyelv, a latinosok pontosabba tudják, hogy pontosan hány regionális nyelv ellenében erőltetik/tték).

A tv-ben, más médiában, a mindennapokban nem hallani erős nyelvi különbségeket. Persze lehet jönni azzal, hogy Veszprémben az e tkp. á, de ezek minimális különbségek, éppen kihalóban. Ha viszont ez így van, akkor a kérdés az, hogy a problémás erdélyi magyar regionális nyelv vagy romlott magyar (egyfajta pigin). Nincs válasz.

Valószínűleg a magyarok asszimilálódnak Erdélyben, de a kétnyelvűség meg nagyon hasznos, hiszen harmadik-negyedik nyelvet is sokkal gyorsabban tudnak tanulni. A probléma, hogy az asszimilánsok gyerekei már csak egynyelvű többségiek lesznek.

Nem látom be, miért tévesztené össze a szerző nyelvi inkompetenciáját a szereplőével. Ha egy szerző szereplői sehol nem képesek valamely kifejezésmód bemutatására, miért feltételezzem a szerzőről, hogy ő egyébként képes lenne úgy kifejezni?

A szexualtás pedig a kortárs irodalomban (ha olyan nyilvánvaló kivételeket leszámítok, akik amúgy is az idősebb nemzedékhez tartoznak) nagyjából a közhelyek közhelyes kifejezése szintjén marad meg. Egyetlen kivételként most Jenei Laci Blueboxa jut eszembe, ahol bármi nem-közhelyes elmondatik ebben a témában.

Általában véve: azok a példák, amelyeket említetek, arra hívják fel a figyelmet, hogy TGM a nyelv romlását nem nyelvészeti vagy szociológiai (sem a szociolingvisztika, sem a nyelvművelés értelmében) keretek között veti fel. Nem az a kérdés, germanizmus-e a latin többesszám megtartása, hanem az, hogy ismeri-e a latin nyelvet minimális szinten az értelmiség; nem az a kérdés, miként tűnik el a régi szép nyelvhasználat, hanem hogy miként laposodik; nem az a kérdés, hogy hogyan őrizzük meg a nyelvet, hanem hogy hogyan mélyítsük.

TGM problémája az, hogy 1. a magyar kultúra bezárkózik 2. ettől nem lesz "magyarabb" csak sokkal sekélyesebb.

"A szembeszökő nyelvromlás – és a honi irodalmi szöveghagyomány föltűnő ismeretlensége, a kánon beszűkülése: már Jókait se olvassák! – világosan mutatja a még Kelet-Európában is példátlan bezárkózás, inszularitás (szigetszerűség) csekély értékét. A csonka-magyarországi (röviden: csonkamagyar) elszigetelődés, a külhoni hatásoknak 1989-ig ismeretlen kimaradása (beleértve a „külmagyar” nemzetiségi kultúrákat, amelyeknek a nem budapesti hatásokat interiorizáló mozzanatai immár érthetetlenek) nem vezetett a nemzeti idom elmélyüléséhez, intenzívebbé, sajátszerűbbé vagy akár cifrábbá válásához; a világ gondolati áramairól, áramlatairól való leszakadást a csonkult nemzeti eidosz további romosodása, elbarbárosodása kísérte."

Ez a kérdésfelvetés pedig nagyon is "belefér" TGM viilágnézetébe, miért is ne férne bele. Ez a kultúripar különös ("csonkamagyar") működésének egy leírása.

Hogyan lehet szimptomatikus egy jelenség (ti. a nyelvromlás), ha bármely kor, kultúra jellemezhető vele? A magyar kultúra kevésbé bezárkózó korszakaiban ugyanezeket a nyelvi jelenségeket elő lehetett volna sorolni (elő is sorolták). Amúgy könnyen lehet, hogy a következtetésben TGM-nek igaza van. Én az érveivel vitatkozom, nem a konklúzióval (mondjuk inkább látleletnek).

A kortárs szerzők nyelvi inkompetenciájáról mondottakhoz: a beszélők nyelvi kompetenciája még a való életben sem azonos a beszélők nyelvi ismereteivel, nemhogy fikciós térben, a szerző és alakjai viszonyában. (Néha több annál, néha kevesebb, de a lehető legritkább esetben - talán csak a dilettánsoknál - azonos.) Tudom, hogy hogyan van latinul a media többes száma, de magyarul mégsem a latin formát használom. TGM tudja, hogy hogyan ejtik franciául a sovinizmus névadóját, mégsem sovenizmust mond vagy ír. Az íróra pedig végképp igaz: mindig többet vagy kevesebbet tud az alakjainál. Ha egy XXI. századi filozófus nem a Szentháromságról vagy az ontológia alapkérdéseiről értekezik, hanem inkább politikai-közéleti-társadalmi esszéket és cikkeket publikál, az nem azt jelenti, hogy inkompetens és műveletlen, vagy hogy fittyet hányna a filozófiai tradícióra. Ha egy költő egész életművében nem találunk egyetlen nyomorult hendekasyllabust, azért nem feltételezem róla, hogy nem tudja, mi az. Ha az író nem művelt társalgásokról ír, még nem biztos, hogy sosem vett részt ilyenekben.

...na, csak belebakiztam a médiákokba.

Köszönet a kommentekért. Két megjegyzés.

1. Bagi Zsoltnak igaza van, Tamás Gáspár Miklós valóban a szűklátókörűség szimptómájának tekinti a nyelvromlásokat. Ld. pl. "Ennek annyi" című elhíresült cikkének következő passzusát:

„Az egyre terjengősebb kifejezésmód, amelyhez a zombifikált helyettes államtitkárok és szóvivők folyamodnak urológiai balesettel fenyegető nyelvtani és szemantikai zavarukban – „a tavalyi évben” ahelyett, hogy „tavaly”, „az idei évben” ahelyett, hogy „az idén”, „éves szinten” ahelyett, hogy „évente”, „a kettőezerkettes évben” ahelyett, hogy „kétezerkettőben” stb. – azért szükséges, hogy időt nyerjenek, mert egyrészt a gondolkodásuk aggasztóan lelassult, másrészt pedig tapasztalhatták, hogy tömör, rövid mondatokat a hallgatók már képtelenek fölfogni, ezért szóvattával (tkp. puszta zörejjel) kell kitömniük a hosszadalmas, hézagos nyelvi szerkezeteket.”

Ugyanakkor nem tagadható, hogy olyan gyakran tesz pikírt megjegyzéseket a nyelvromlásról, hogy ez már modorának részévé vált, és mivel közel sem mindig fejti ki, mi is a baja a nyelv laposodásával, könnyen támadhat az olvasónak az a benyomása, hogy a szerző nyelvőrködik.

2. Az nyilván nem helytálló elgondolás, hogy csak akkor hisszük el a költőről, hogy szabad verse jó szabad vers, ha tud szonettet is írni – és ha nem ír szonettet, akkor azt gondoljuk, nem is volna képes erre. De itt másról van szó. A szexualitás lapos ábrázolásáról mondottak aggasztó jelenséggel függnek össze: a kortárs magyar irodalom gondolati igénytelenségével. Néha komolyan az a benyomásom, hogy Nádas Péter az utolsó magyar író, aki képes komplexen, gondolatilag – ha úgy tetszik, filozófiailag – is releváns kérdések fényében látni és láttatni a világot.

@Olykor Leonárd: Miért is eleve rossz a nyelvőrködés ? Nyilván a pejoratív "-ködés" végződés, meg a sok olyan "nyelvőr" miatt, aki lejáratta a szót. Szerintem érdekes, ha egy okos ember világossá teszi a nyelvhasználattal kapcsolatos nézeteit. TGM véleménye a dolgokról általában véve érdekes, a nyelvről való véleménye pedig semmivel sem sarkosabb, mint amit annyi másról mond - csak éppen a nyelvhasználatról van véleményük, ellentétben annyi mással. (Szerintem nem csak magamról beszélek.)

Ami a cikke idézett részletét illeti: ha van kellemetlen terjengősség, akkora a "tavalyi évben" és társai azok. De a jelenségnek a nyelvszociológián vagy min kívül, azt hiszem, más oka is van: önálló életet kezdett élni a "tavalyi év". Erre a kifejezésre szükség van, pl. tárgyesetben: "a tavalyi évet" (ezt nem lehet máshogy mondani) meg névutós szerkezetekben ("a tavalyi évhez képest"), és ha már létezik, akkor vissza is élünk vele is. Nekem se tetszik.

@Szántó Domingo: Ja! Illusztráció a "csak akkor hisszük el a költőről, hogy szabad verse jó szabad vers, ha tud szonettet is írni" ("nyilván nem helytálló")gondolatához: www.istanbulsanatevi.com/sanat/ressam/resim.php?lang=eng&id=2140

Nem tudom, hogy erre gondolt-e Leonárd Nádassal kapcsolatban, de az igaz, és itt jön be TGM véleménye a szellemi igénytelenségről, hogy a kortárs magyar íróknál nem látom, hogy 'globális' kérdések foglalkoztatnák őket.

Egyáltalán észreveszik-e azokat, látják-e? Legyen az a környezet degradálása (közvetlenül és közvetetten, pl. import Kínából), rasszizmus, konzumerizmus, autoriter politikai berendezkedés (egy rakás helyen) és a többi.

Mindehhez persze járni kéne külföldön (a régióban is, de nem csak KKE-ban, és Európán kívül is), rendszeresen, természetesen kéne idegenneyelvű folyóiratokat, könyveket, lapokat olvasni (vagyis beszélni idegen nyelveket).

A jelentős kortárs magyar írók (ideértve a fiatalokat) ugyanúgy provinciálisak egy salzburgi vagy most pozsonyi (tkp. Bécs külvárosa) polgárhoz képest mint a magyar értelmiség (akik román nyelvtudás nélkül írnak Erdély történetet, német/latin tudás nélkül foglakloznak a XIX. magyar történelemmel stb.) nagy része.

Ez persze pénzkérdés is, de messze nem az. Csak hát miért legyenek nyitottak: igénytelen középiskolába, egyetemre jártak, nem értik a "külföldet", senki nem várja el tőlük.

@Korogi24: Egyrészt az absztrakt gondolkodás, az analízis képességének és a Nádas által is oly sokat emlegetett definíciós igénynek, másrészt pedig az alapos filozófiai, történelmi (stb.) ismereteknek a hiányára gondoltam. Ezek persze összefüggnek – mindazzal is, amiről Korogi24 ír.

@Olykor Leonárd: Itt alighanem írópogrom lesz hamarosan... Az O. Leonárd által elmondottak valóban szükségesek az összegző totálisregények megírásához. Ezekből azonban nemcsak ma, hanem felnőttebb, mondénebb, választékosabb (a kommentekből úgy látom, főképp ezekkel a tulajdonságokkal ír az író) korokban sem találni valami sokat. A regények hol ilyenek, hol olyanok (vö. Pom-pom), az irodalom mindenesetre száz, kétszáz évvel ezelőtt sem bővelkedett nádasi-musili-prousti monstrumokban (amihez Leonárd utóbbi listája volna a minimális hardverigény). Biztos egyébként, hogy Nádas a definíciós igényt az szépirodalmi képességek közé sorolta? Furcsa lenne. Nem hiszem, hogy szépirodalmi alkotásoknak - akár csak nonverbálisan is - definiálniuk kellene bármit, vagy hogy egyáltalán jót tenne nekik egy efféle egzaktság.("A dolgok állásá"-ban a kijelentés emlékeim szerint kívül esett az esztétika körén.)A műveltség, a globális érzület, a definíciós igény vagy a filozófiai jártasság nem okvetlenül, vagy egyáltalán nem korrelál az irodalmi értékkel. Ha így volna, TGM-ek és tudományos kutatók írnának irodalmi remekműveket, nem a Csáth Gézák, Kosztolányik, Bodor Ádámok, Kafkák, Ottlikok. Egyébként nekem nem tűnik úgy, hogy a mai magyar irodalom gyengélkedne (európai összehasonlításban sem), úgyhogy valahol elcsúszott az érvelés (miközben a kiindulóponttal, miszerint kis hazánk a beszűkülés és bezárkózás útján halad, mélységesen egyetértek). Vannak a fiatalabbak közt is européer írók. Hogy ettől az européerségtől jók-e a műveik, nem tudom, mindenesetre ezen a blogon olykor lehúzzák őket (pl. Bán Zsófiát); ott van Dunajcsik, Schein, Borbély, és nem sorolom, ne haragudjatok a szóért, sült hülyeségnek tartom, hogy a kortárs m. irodalom az íróink műveletlensége és képességfogyatkozásai miatt volna rossz. - És egy másik aspektus: ha valóban ilyen cudar a helyzet, és a plebsz meg a politikai elit (meg az írótársadalom) bunkó, akkor miért várjátok el irodalmi nagyjainktól-kicsinyeinktől, hogy akadémikus életidegenséggel "művelt fölnőtt-társalgások"-ról írjanak? A jelenlegi magyarországi viszonyok egyszerre több fajta irodalom és írói alkat születésének kedveznek, de a musili-nádasi vonal nem létezhet sem itt, sem máshol Európában, mert aminek a hiányára ezek a kommentek a kollektív írói elhülyülés szimptómájaként tekintenek, évszázados mércével is unikum: nevezetesen az analitikus és szintetizáló képességek együttállása.

@pputto: Ne haragudj, de szerintem senki nem Bán Zsófiáról vagy Schein Gáborról beszél. Én nem szeretnék neveket mondani, de tudok legalább 3-4 olyan jelentős magyar költőt mondani, aki elemi tájékozatlanságot mutat be a filozófiai műveltségben akkor, amikor éppen vitában állnak azzal. Schein Gábor egyébként a maga műveltségével pedig olyannyira kilóg a sorból hogy vele ugye meg mindig ez a baja a magyar értelmiségnek: túl okos verseket ír.

Biztosan van többféle irodalom és nem kell mindenkinek Nádasnak leni (nyilván nem is lehet, Nádas egy van), de az eredeti állításban az írók szerintem úgy szerepeltek, hogy még jelentős írókat esetében is találunk olyan nyomokat, amelyek a bezárkózást mutatják.

Az egész persze részben azon múlik, min is vitatkozunk. TGM egy esszében írta, amit írt, és nem írta, meg pontosan mire gondolt. Én a szexualitás irodalmi megjelenései esetében igazat adok neki, nyilván túlzottan általánosító a kijelentése. De hogy a magyar kulturális élet amúgy is hajlamos a bezárkózásra, az szerintem nem kérdés. Hogy létezik csonkamagyar kultúra, ami már a határon se nagyon lát át, az számomra tény.

Nádas esszéiben tulajdonképpen nem az a nagy, hogy milyen okosak, hanem hogy mindig képesek olyan nézőpontot felvenni, , ami nem egyszerűen européer, hanem az európai kultúrát és a magyart egyszerre képes kritika alá vonni. A regényei is ilyenek persze, csak az esszéiben jobban látszik. Nem azért mert filozófikus: nem filozófiai szövegeket ír. Ha az egyébként általam kedvelt Dunajcsik Robbe-Grillet-kritikájára gondolok, akkor csak azt látom, hogy itt nem csak az évek számának a különböző szerepe problémás, hanem az európai műveltséghez való hozzáállás. Azaz: mély ismerősség az egyik és felszínes ismerettség a másik esetben. Nem akarok persze igazságtalan lenni Dunajcsik más esetekben (pl Sebald) kivételesen tájékozottnak mondható.

Háy János a (szépen megújult - de hát már ideje is volt) Könyvjelzőben: "Amúgy a fiataloknál is inkább a költészet az, ahol érzékelhető valamilyen változás, bár ez nyilván életkori adottság is. Újra komoly bölcseleti kérdések jelennek meg, erős rákérdezéssel például az ember hagyományos kulturális értelmezésére, elvetve, illetve tágítva ezt a biologikum irányába. Ez jó fejlemény. Nincs irodalom gondolkodás nélkül." Ez igaz lehet, és örvendetes is. De nem hinném, hogy a jó irodalom ismérve, ha "komoly bölcseleti kérdések" jelennek meg benne. Lehet, hogy tévedek, de ezen az alapon a világlíra nagyobb részét (sőt, egész műfajokat) ki lehetne dobni, mert azért a legtöbb vers szerintem meglehetősen általános tapasztalatokat közvetít. Meghalunk? Tudjuk. De hiába tudjuk, egy-egy jó versből megint megtudjuk, felismerésszerűen és zavarba ejtő közvetlenséggel.

Nem, szerintem sem kötelező. De ha olyan szavak vannak a versben, mint például "Heidegger", vagy "Lyotard" (és nem mellesleg: "Hölderlin"), akkor nehéz ezeket pusztán formailag szemlélnem és eltekinteni attól, hogy egyébként tulajdonnevek és olyan individuumokat jelölnek, akik részei a filozófiai hagyománynak. Ilyenkor felmerül az emberben, hogy mennyiben sikerült a lírai alkotásnak érdemben megszólítani ezt a hagyományt. De lehet, hogy ez csak az én heppem.

A kulturális bezárkózás ettől majdnem független, de csak majdnem. A bölcseleti műveltség a műveltség "része" ("része", mert most megengedő vagyok, és nem jövök a műveltség fogalmának eredetével, stb.), és vannak olyan irodalmak, ahol elvárják íróiktól, hogy ismerjék azt. De nem akarok itt kulturális polgárháborút indítani, csak megjegyzem, hogy nem igazán látok új Petrit a líránkban. Nyilván fiatal irodalmunk nagy része - fiatal, de az amit "újkomolyságnak" neveznek (félig tréfából, ahogy én látom), az nagyon messze van a bölcseleti költészettől.

@Bagi Zsolt: Egyetértek. Bár szerintem egy versben egy "Heidegger" annyi, mint egy "kazuár": egy érdekes szó, amihez társul néhány elnagyolt képzet. Mint Márainál az, hogy "Manhattani szonettek". Manhattenről nem kell túl sok történeti, demográfiai, gazdasági adatot tudni ahhoz, hogy esztétikai értéket reveláljon a neve, főleg amellett, hogy "szonettek". Nem tudom, Petri filozófiailag mennyire értékelhető, de el tudom képzelni, hogy amit a hozzáértők bölcseletinek hívnak benne, az voltaképp filozófiai tanulmányok, rendkívüli okosság és gondolkodásbeli következetesség szépséges elegye.

Közben találtam még valamit, Keresztesi József kezdi ezzel egy tavalyi Ex Librisét. (Houellebecq legújabb könyvéről is ír; az se túl rossz, de szerintem az Elemei részecskék gondolatilag stb. sokkal jobb - lehet, hogy remekmű.)

Szóval (www.es.hu/keresztesi_jozsef;ex_libris;2012-03-21.html):

„»Az alatt a három hónap alatt, amíg recenziókat írva heti tíz vagy annál is több könyvet elolvastam, tettem egy felfedezést: annak az érdeklődésnek, amellyel ezeket a könyveket olvasom, semmi köze sincs ahhoz, amit akkor érzek, amikor, mondjuk, Thomas Mannt olvasom, az utolsó régi értelemben vett írót, aki a regényt arra használta, hogy filozófiai kijelentéseket tegyen az életről. Arról van szó, hogy a regény feladata változni látszik; a regény egyre inkább az újságírás előőrsévé válik; azért olvasunk regényeket, hogy információkat szerezzünk az élet számunkra ismeretlen területeiről – Nigériáról, Dél-Afrikáról, az amerikai hadseregről, egy bányászkolóniáról, a Chelsea-ben élő klikkekről stb. Azért olvasunk, hogy megtudjuk, mi történik. Ötszáz vagy ezer regény közül talán egy, ha rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amely regénnyé tesz egy regényt: a filozófiai minőséggel. Rájöttem, hogy a legtöbb regényt ugyanazzal az érdeklődéssel olvasom, ahogy egy riportkönyvet. A legtöbb regény, ha sikeres egyáltalán, abban az értelemben eredeti, hogy a társadalom egy olyan szeletének vagy egy olyan személyiségtípusának a létezéséről tudósít, amely még nem bocsáttatott be az irodalmi köztudatba. A regény a széthulló társadalom, a széthulló tudat funkciójává vált.«

Ezt a látleletet – csak hogy cifrább legyen a kép – egy fiktív figura, egy angol regény londoni hősnője állítja föl valamikor az ötvenes években; maga a regény, Doris Lessing Az arany jegyzetfüzet című munkája pedig 1962-ben jelent meg (nálunk az Ulpius-ház hozta ki 2008-ban, Tábori Zoltán fordításában, különösebb visszhang nélkül; a fordítást a fenti idézetben jelentős mértékben módosítottam). Az alábbiakban ez legyen a sorvezető."

Ismét köszönet a hozzászólásokért, és elnézést a megkésett válaszért. A („retorikai”) túlzás okot adhatott félreértésekre, ezekről röviden csak annyit, hogy a látszat ellenére nem szorgalmazom általánosító kijelentések tételét (sokkal inkább az aprómunkát), a kortárs magyar irodalom vonatkozásában sem¬; és botor lennék, ha csupa „Emlékiratok könyvé”-ből álló irodalmat kívánnék. A korábbi kommentben nem voltam eléggé pontos: természetesen nem azt hiányolom, hogy az irodalmi szövegek a felszínükön filozofáljanak, és azt is tudom, hogy az irodalom nem a filozófia allegóriája. A gondolati igénytelenség ellenpéldája lehetne a pputto által említett Ottlik. Az „Iskola a határon” című regényt olvasva azt tapasztaljuk, hogy „itt” (a regényben, a regény mögött) egy személy valami lényegeset gondolt – többek között – a szabadságról. Tehát hogy valami gondolva van a világról.* Ez nem a diszciplínaként értett filozófia berkeibe tartozó gondolat, hiszen az irodalom logikája különbözik a filozófia logikájától (és tétjétől stb.). Lehet, hogy tévedek, de mégis van egy olyan halvány elképzelésem, hogy a filozófiával való foglalatoskodás jótékony hatással bír a gondolkodásra – és ha az irodalmi alkotásra nem is, arra talán igen, hogy a szerző miként reflektál elkészült művére. Azt gondolom, nem ártana irodalmunknak, ha kevesebb volna a léhaság, s nem jelenne meg annyi mű, mely híján van az – esztétikai kategóriaként értett – gondolati kidolgozottságnak. (Hogy konkrét példát mutassak erre, nagyon találó, amit Lengyel Imre Zsolt Darvasi László elbeszéléskötetét bírálva ír: „Ami végig közös, az csak az értelem üres tagadása, ám ez a tagadás olyannyira széttartó és olyan kevéssé látszik érintkezni közös valóságunkkal, hogy nagyon nehéz lenne a világ abszurditásáról vagy megismerhetetlenségéről tett állításnak látni. Sokkal inkább esztétikai-módszertani kérdés ez csak: e szövegek szerint az irodalomnak nyilvánvalóan nem célja az olvasó világérzékelésének finomítása; az irány éppen az ellenkező: a Vándorló sírok novellái szisztematikusan felszámolják a körültekintő analízis lehetőségét, majd annak hűlt helyén széles ecsetvonásokkal – tetszetősnek szánt, ám sokszor igencsak kopottas – látszatösszefüggéseket festenek fel.”)
* TGM, kiindulópontunk, vajon mit szólna ehhez a mondathoz?

@pputto: Franciául is "i"-vel ejtik: chauvinisme. Barátsággal TGM

@Olykor Leonárd: Klafa.

Hopplá, valóban i-nek ejtik. Szégyellem, máglyára velem. – Egyébként volt még egy tévedésem, rosszul emlékeztem: TGM nem médiumok-, hanem médiák-párti.
www.urbanlegends.hu/2009/11/media-mediak-mediumok/
Máshol ugyanakkor a forrásnyelvhez való hűség mellett érvel. Engem egyébként nem zavar a következetlenség, remekül demonstrálja, hogy éppen ez lehet a nyelvhasználat egyik legerősebb törvénye. (Egyébként a lappália nem latin szó. A német Lappe – rongy – szóból származik, latin végződéssel [deákos germanizmus!], vö. kitaláció. Az internet örömei: van online latin szótár, ahol a lappalia nőnemű, többes száma lappaliae. TGM-nél hímnemű, egyes száma lappalium.) Vérfagyasztó az utóirat hangneme. [az eredeti cikket sajnos nem találom a Beszélő oldalán]

@Olykor Leonárd: Igen, így értem, sőt egyetértek.