Leó írta e-mailben, hogy milyen szép vers van a februári Holmiban Imreh Andrástól - bár szerinte húsz vagy negyven éve ugyanúgy meg lehetett volna írni, mint ma -: "A költő" (Lator Lászlónak ajánlva). Nagyjából arról van szó, hogy a költő elkezd verset írni, jön az ihlet, belemelegszik, elkészül, a végére kimerül: azt érzi, hogy ha nem is évezredek, de órák biztos elteltek - az utolsó sorban ehhez képest ez áll: "Megnézi. Negyed egy." Leónak kevésbé tetszik a csattanó, nekem inkább. Már csak azért is, mert nem csattan olyan nagyot, az utolsó sor inkább kipukkasztja az elég sodró, látomásos verset. Úgy látom, nem könnyű a költészetről, versírásról elég jó verset írni, Imreh Andrásnak most sikerült.
A lap végén Várady Szabolcs Fischer Máriáról írt nekrológja olvasható. Nekem nem ugrott be rögtön, hogy kiről szól az írás, de aztán erről a jellemzésről igen: "A szonettből megmaradt a tizennégy sor, de a versmérték önállósult: szabadon, ám nagy biztonsággal kezelt, a sorvégeken gyakran áthajló daktilikus lüktetés-lebegés olvasztja egybe gyerekkori emlékekből, álmokból, jelen idejű észleletekből elégikus borút iróniával-öngúnnyal vegyítve szőtt anyagát." (Ebben a hatéves Holmiban a költőnek több ilyen álomlátós jó verse is van, talán az első legjobb: ("tiltott övezet / lesz mától ez a város. Már bűzlik a hír."). A nekrológ azért is érdekes, mert szó szerint megvalósítja azt, amit Takáts József írt le ebben a remek cikkében: "a folyóiratok nemcsak egymás publikációival nem törődnek a lapjaikban, hanem a saját publikációikkal sem. Csak nagyon ritka alkalmakkor vagy sosem szólalnak meg saját tevékenységüket értelmezve a szerkesztők: sem egy-egy fontos közlésre nem hívják fel olvasóik és a szakmabeliek figyelmét, sem folyóiratuk belső mozgásait, irányváltásait vagy éppenséggel mozdulatlanságát nem interpretálják. Holott az önértelmező gesztusoknak a lapszerkesztésben is nagy a jelentősége. Amikor a Holmi összeállította néhány évvel ezelőtt önértelmező jellegű Vas István-számát, világosabbá, bizonyos részleteiben pedig bonyolultabbá tette saját ajánlatát - más szóval: saját kanonizációs javaslatát. Az ilyesfajta öninterpretáló szövegek hiányát magyarázhatja az is, hogy a mai legfontosabbnak tűnő folyóiratokat nem erős kritikusok szerkesztik, akik saját kritikai gyakorlatukat önnön lapjukban folytatván jelleget adnának az egész lapnak, keretet a szépirodalmi közlések értelmezésének is. A Holmi legjobb időszakai egyben azok az időszakok voltak, amikor néhány saját kritikusa (leginkább Radnóti Sándor és Bán Zoltán András) igyekezett létrehozni ezt a sajátos keretet a szépirodalmi publikációk számára.* Különös módon még leginkább a nekrológok töltenek be ilyesfajta önértelmező szerepet a folyóiratokban."
(*Ehhez annyit tennék hozzá, hogy már csak azért is a kritikák lehetnek a folyóiratok leginkább jellegadó publikációi, mert verset, novellát egy-egy nagyon tág ízlésirányon belül jószerével minden befutott szerző ad majdnem minden lapnak, vagyis egy-egy sokat és sokfelé publikáló költő vagy író nemigen tudja meghatározni egy-egy folyóirat jellegét - a kritikák sokkal inkább.)
És hogy önértelmez Várady Szabolcs? Húsz éve azt írta, Fischer Mária akkoriban beküldött verseit "a kitűnő részletek" ellenére "nem sikerült hibátlan egésszé megformálni (...) A vers menete meg-megbicsaklik - hol a szemlélet, hol a versmérték bizonytalanodik el egy-egy pillanatra". Majd később a korábbi darabok "érdekesebb, szokatlanabb megoldás"-ait állítja szembe azzal, hogy az immár közlésre elfogadott versekben a "hagyományosabb, szordínósabb költői hang töretlenebbül, egységesebben szól." Azt hiszem, nem arról van szó, hogy a szerkesztő a költőt az általa üdvözítőnek gondolt irányba terelgette volna, hanem a versekből kiindulva próbálta meglátni a benne rejlő lehetőségeket - de a szöveg így is felfogható olyan Holmi-önértelmezésnek, amilyenről Takáts József beszél.
Eddig különben csak lapozgattam a lapot, a tartalomjegyzék alapján pl. nem gondoltam, hogy elolvasom Márton László tanulmányát Gottfried von Strassburgról, de aztán láttam, hogy nem más, mint a "Tristan" első teljes magyar fordításának érdekes bevezetője: kíváncsian várom a következő számban közölni ígért mutatványt. (Úgy látom, Márton hat sort idéz a fordításából, az egyikben mindenesetre szerepel a "számunkra" szó, amit én a "nekünk" zsurnalisztikus környezeteben nevelt, utálatosan terpeszkedő párjaként, főleg versben, kifejezetten nem szeretek.)
