Ágh István, ahogy öregszik, egyre jobb költő lesz. Az októberi Hitel lényegében az ő versével kezdődik (a poszt óta már az archívumban: www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20101103-62928.pdf). Azért csak lényegében, mert az első közlemény egy lila ködevés az alkotmányozás mitológiaelméleti hátteréről. (Efféle odavetett mondatokkal: "Be kell látnunk, hogy a jogállam is egy mítosz.")
A "Végül a rétisas" hosszú, két oldal, hetven-nyolcvan sor, és nagyjából az az alaphelyzete, hogy miután az idősebb generáció túladott a vidéki házán, a gyerekek nemzedéke mostanában vásárol (máshol) vidéki ingatlanat magának. A vers nem nosztalgiázik, nem mereng, hanem megmutatja az emlékezet működését. (Ez egyébként nem mindig erős oldala a Hitelnek, ugyanebben a számban van egy cikk Arad környékéről. Az alapszituáció, hogy egy - egyébként Esterházy-stílushatástól sem mentes - bús magyar a dákok(!) által összerszart vonatokon járja a vidéket. Olyanok vannak benne, hogy a román pünkösdisták 1990 óta "nagyon elszaporodtak" - mint a kártevők -, meg hogy a magyar katolikusok arra tanítják az övéiket, hogy "szeresd a sajátod, és tiszteld a másikét" - ami azért éléggé torzított formájú Jézus-idézet. A Fiume-cikk viszont mértéktartó és informatív.)
Szóval az Ágh-vers nagyon jó. Van egy ilyen sora: "talán hogy minden a legközelebb legyen valamihez" (mármint hogy ezért épült minden melléképület, fészer, szín, pajta egymás mellé): nincs a sorban egy főnév vagy rendes ige sem, csak névmások, meg viszonyok bizonytalan kifejezése. A vége aztán egy 1944-es légiriadó felidézése, de ezt nem érzem szervesnek, leesik az addigiakról.
Egyébként az ilyen verseken lehetne szemlélteni, hogy milyen ostobaság is a valaha népinek, illetve urbánusnak nevezett ízlésirány - mindkettőnek a kisebb kapacitású teoretikusai általi - szembeállítása, miszerint az előbbi korszerűtlen, az utóbbi meg súlytalan.