Feljöttem ide a kommentdobozból, bár még nem a "Protokoll", hanem a "Villany" miatt.

Amikor Vári György kritikáját olvastam Szabó T. Anna "Villany" című kötetéről, kíváncsi voltam, hogy ír-e valaki olvasói levelet a Narancsnak, mint Mesterházi Mónika tette 2006 végén, Radics Viktória cikkére válaszul. Emlékszem, az "Elhagy" című kötetet Bedecs László is elutasította 2007 tavaszán az És-ben, illetve most látom, hogy a Jelenkor 2007-es nyári számában Görföl Balázs is komolyan kritizálta.

De hát ha három, vagy akár négy - mégoly elismert - kritikus kárhoztat valamit, attól még nincs feltétlenül igazuk. Ezt könnyű belátni, hiszen ha ugyanennyien dicsérnének egy másik könyvet - mindennapos dolog -, nemde akkor sem értenénk egyet velük automatikusan. Ha tehát ennyien csak a rosszat látják Szabó T. Anna újabb lírájában, akkor az ember már csak a hecc kedvéért is keresi benne jót. (Az "Elhagy" nincs előttem, csak a "Villany".)

A könyv nagyon heterogén, de ez nem baj. Az viszont kár, hogy a sokféleség hevenyészettségnek hat. A 131. oldal listája aztán meg is magyaráz egy csomó alkalmiságot, például hogy mire fel az a - kissé a levegőben lógó - kőmetaforika a "Kavics-vers" című darabban. A megfejtés: Szabó T. Anna megkapta Lackfi Jánostól a "Nizzai kavics" díjat, ezt köszöni meg a versben. Ami megint nem baj, de e nélkül a háttérismeret nélkül nem egészen világos, mire megy ki - illetve honnan indul - ez az egész, kissé túlbeszélt (kövezzetek meg:) kövezés.

A még alkalmibb - tévés vetélkedő alkalmából írt - "Kocka-rap" sem a kedvencem, bár mottóul ide másolhatnám belőle, hogy "vered a gépet, tudom, jogod van, hogy megírj engem a blogodban". De a kritikusoknak nem is elsősorban az ilyesmivel van bajuk, hanem - ha jól látom - a reflektálatlan idillel, vagy az idill reflektálatlanságával, illetve - ezekből az "Elhagy"-ról író Bedecs válogat hervatag kis csokrot - egyes közhelyes megfogalmazásokkal, elkoptatott jelzőkkel.

Ez utóbbival kezdem. A mostani kötetben is van "csillogó fémpénz", "szitáló eső", sőt "vítt" (= vívott), "beh" meg "künn" is - ám meg lennék lepve, ha ezek mondjuk a szerző kisprózáiban is felfedezhetők volnának. Egy korábbi posztban idéztem egy novellából a kedvenc Szabó T. Anna-mondatomat: "kimarkolta fenekemből a tangát". Azért ez nem ugyanaz a behes, künnös stílus. Szóval lehet (persze nem biztos), hogy érdemes volna a kritikusoknak a végére járni, hogy ha itt nem, amott miért igen, túl azon, hogy regisztrálják a jelenséget.

Ami az élet, az élés élményére adott rácsodálkozó, keserű vagy ujjongó reakciót illeti, nekem nincs eleve ellenemre, ha a létnek ezt a soha meg nem unható döbbenetét egyfajta emelkedettséget sem nélkülöző közvetlenséggel igyekszik kifejezni a költő. (Persze lehet, hogy csak nem olvasok elég sok ilyet ahhoz, hogy unni kezdjem, ellentétben a teszetosza, egyenszürke kudarcversek dömpingjével.)

"A kötetben van pár szép kis dalszerű vers" - írja a vége felé Vári György, ami a korábbi könyv Bedecs-féle kritikájának zárlatához képest  ("egy szebb reményű költői pálya kiutak nélküli mélypontja") valóságos Prima Primissima-díj. De szerintem ennél jobb a mérleg. remekül indul a "Mementó". Itt olvasható az egész, de az első versszakát ide is bemásolom:

"Két fogorvos a családomban. Ketten,
akiket szerettem, akik befalazták
emléküket a csontjaimba. Tőlük
kaptam a szív nyugalmát, amikor
kigyúl az éles lámpa. Megtanítottak
idejekorán megválni a testtől."

Vegyük észre, hogy mennyire jó helyen van itt az amúgy elkoptatott "szív nyugalma"! Aztán: nem eredeti a karácsonyfa beállításáról azt mondani, hogy "deszakszilánkokat vertünk a sebes láb / s a nehéz vastalp bilincse közé"? Nem frappáns jelző a használaton kívüli, felfordított csónakokra a "púpos hátú"?  A strandoló fenekére a "fűcsíkos"? Szerintem címe ellenére nem a "kis dalszerű vers"-ek közé tartozik a "Hold-dal", ezzel a két remek versszakkal a közepén: "sütött a hold és te már aludtál / az öleléstől sütött még a testem / felkeltem mellőled a bodza ízű / derengésben az erkélyre kimentem // levágott hajad ott volt még kupacban / bizsergetően körülvette lábam / lapult akár egy éjszakai állat / még meg is mozdult, ahogy rajta álltam".  "A pók" ugyanazt a helyzetet dolgozza fel, mint a 2010 októberi Mozgó Világban megjelent Lackfi-vers, az Isteni dilemma, csak tömörebben, a pók/bogár meg(nem)ölésének perspektíváiba nem annyira belefeledkezve, de annál nem rosszabbul. Jó a "Jég" ("Szabadulni a testtől, azt akartam. / Bőröm fólia, benne mirelit hús"). Érdekes a "Fiam első képére", ami nem a gyerek első portréjáról, hanem az általa készített első fotóról és a fantomfájdalomként élő múltról szól. "A nyár" is jól szcenírozott vers ("Téli testükkel[!] az első turisták / a víz mentében sorra fekszenek". "A talp" és "A csoda" című karácsonyi versek egész jó kis belső ciklust alkotnak a köztük lévő "Ajándék"-kal.  Ez utóbbiról egyébként Vári György azt írja: "kicsit még rosszabb a helyzet, amikor a költő óvodás kisfiát és barátját javítja ki, hogy nem a Dávid, hanem a Nietzsche mondta, hogy Isten meghalt. Ezt nyilván nem árt időben tisztázni." Szerintem a versben ez reflektáltabb, én legalábbis úgy látom, az anya maga is érzi, hogy belekotyog valamibe.

Persze nem akarok úgy tenni, mintha nem érteném, hogy az elutasító kritkák miről beszélnek - nem értek egyet maradéktalanul a kötetet védelmébe vevő Takács Ferenccel sem, például abban, ahogy egyes versek "érzelmes egyszerűség"-ét vagy "naiv ártatlanság"-át megítéli, mondván: "a végső interpretációs bizonytalanság, hogy a tapasztalati tárgy valamely jegye vagy jellegzetessége mennyiben a tapasztalati aktus révén a tárgynak tulajdonított jegy vagy jellegzetesség, s hogy maga a tulajdonítás mennyire függ a tapasztalat alanyának, az értelmezőnek az értelemadó akaratától vagy szándékától, természetesen a költői tapasztalatra, azaz a versolvasásra is igaz". Persze sok a kötetben az óvatosabb elbírálás alá kívánkozó szerepvers, de nem csak azokban szólal meg ilyen közvetlenül a érzelmes egyszerűség hangja.

De ha már a szerepverseknél tartok: ezek sokszor dalszerűek, és számomra ezért kevésbé érdekesek. Azt hiszem, Rakovszky Zsuzsa  gondolatibb fogantatású verseinek egészen más felépítése (vagy mondhatnám a közelmúltból Takács Zsuzsa káprázatos versét) a szerepvers lehetőségének sokkal jobb kiaknázását teszi lehetővé, mint ezek a kisebb teherbírású helyzetdalok.

Takács Ferenchez ugyanakkor hasonlóan magam is átmeneti kötetnek érzem a "Villany"-t, amelyben mintha olykor az egyes versek részeinek sorszámokkal (1., 2., 3.) való jelölése, illetve hármas gondolatjelekkel (---) való tagolása és az olykor - nem egyszer a jók esetében is - túlságosan lekerekített verszárlat valamiféle megoldatlan formaproblémára utalna. Gondolatilag az istenhit és az egzisztencialista tapaszatalat (bah, milyen könnyű leírni) összehangolása tartogathat érdekes fejleménykeet.

Ps.: a "Protokoll"-ügyekre még visszatérek.