Kicsit tanácstalanul nézegettem a neten a Hitel archívumát, a novemberi és decemberi számok tartalmát böngészgetve. Gondoltam, megnézem, mi történt október óta, de a versek és a novellák olvastán kezdtem úgy érezni, hogy semmi különös.
A decemberi szám a nyilvános megszólalásaiban sokszor taszító hangot megütő Döbrentei Kornél versével indul. Azt hiszem, egy éjjel az Echo tévén kattintottam rá a "Halottak napi vers"-re. Ez egyébként eredetileg a Hitel első számában jelent meg, még 1988 őszén, és most újra elolvasva feltűnik, hogy már abban is van két sor, aminek elég szerencsétlen az akusztikája: „sok sehol-hazájú vak, / kapott honnal játszogat”. A tévében maga a költő mondta el, szinte rágva a szavakat, olyan ráolvasásszerű szuggesztivitással, hogy voltaképp csodálom, hogy az előadás nincs fent a youtube-on. A decemberi Hitelben közölt mű címe: "Mária kertje: dacföld". Hadúrtól kezdve Attila kivont kardján, Árpádon, a Szent Jobbon, a csakrákon át Babba Máriáig minden benne van, aminek spirituális becset lehet tulajdonítani, de (vagy inkább: éppen ezért) a majdnem ötoldalas verset olvasva az volt az érzésem, hogy kevesebb több lenne. Meg személy szerint nem is tudom összeegyeztetni a pogány magyarok kulturális jegyeit - éppen pogányságukért - illető tiszteletet azzal a keresztény értékrenddel, amely nélkül immár ezer éve egyszerűen nem létezik magyarság. A versben egyébként vannak jól eltalált sorok - például: „rettenetes az a csönd, melynek kelepce-verem / alján egy oroszlán hallgat” vagy „éhük súlyától kőhullású ölyvek, kányák, karvalyok” -, de a túlfűtött hang olykor szinte önparódiába hajló képeket eredményez. Ilyen a „rettenet-ragyás túszarcra szakosított szeneszsák mocskos, visszafordíthatatlan éjjele”, „az önaurát erjesztő hullott alma” vagy a „naponként befülledő évszaktalan hímképzelet”. Anélkül, hogy el kívánnám vitatni a költőktől a szóalkotás jogát, modorosnak érzem a „senyvít”, „zöldren” (kb. „hirtelen kizöldül” értelemben) és a „picinyő” formákat is.
Lackfi Jánosnak a novemberi számban közölt három könnyű etűdjéből az első, "Jövőbelátás" című azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy rosszul kezdtem olvasni:
Nem látni a jövőt sosem előre,
De a holnap kilátszik már belőle.
Tudom jól, hogy mi lesz holnap Abonyban.
Felvonul a szövetkezet bizonnyal.
Ezeket a sorokat elsőre laza hatodfeles jambusnak érzékeltem (titá-titá-titá-titá-titá-ti) olyannak, amilyen például ez: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” vagy ez: "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!" Csakhogy a vers következő két sora nem titá(ti)-vel ér véget, azaz nem lehet jambikus. Sőt nem is időmértékesnek, hanem ütemhangsúlyosnak olvasandó, mégpedig az első négy sorral együtt, visszamenőleg: egy-két-há-négy / egy-két-há-négy / egy-két-há.
Részt vesz rajta / nyugdíjas és / iskolás,
Műsor van, és / nincs ilyenkor / lustulás.
Úgy, mint ebben a csángó népdalban:
Spirituszból / csinálják a / pálinkát,
azért nem lát / rajtam senki / jó ruhát.
Ha csinálnák / édes tejből, / ecetből,
A kocsmáros / nem élne a / zsebemből.
De a poszt címe nem versre, hanem egy kétrészes riportesszére(?) vonatkozik. Szász László "Tabuk feltörése, avagy hogyan lettem »rasszista«" című írásáról van szó (az első rész itt, a második itt olvasható). A cigányok helyzetéről, a velük való együttélés lehetőségeiről szóló személyes hangú szöveget nem érzem tabukat sértőnek. Igaz, a szerző egy helyütt az "ellenség" szót is használja, de ha jól értem, nem általában a romákra, hanem egy elviselhetetlen szomszédra vonatkoztatva, és úgy tűnik, az ezért érzett önmarcangolásnak sem híján. Az írás mindnesetre ítélkezik, ami voltaképp érthető a szerzőt és feleségét ért atrocitások ismeretében, de épp az érintettség miatt nem szabad egy az egyben elfogadni a verdiktet, hiszen az ítéletet a bíróságon sem a sértett vagy a vád képviselője hozza meg. Szász - a második részben - érezhető elismeréssel mutat be egy nagyszerű pedagógiai gyakorlatot is. Azt, hogy mintegy a megvilágítással manipulálna (akár öntudatlanul), csak néhányszor éreztem. Például egyszer azt mondja, hogy "az öregeknek az udvar végében pár hét alatt összecsaptak egy putriszerű lakrészt", amire más, az érintettek jó anyagai helyzetére utaló összefüggésben így utal: "nemrég új házat építettek az udvaron". Vagy nem az egyértelmű elismerés hangján idézi fel a „megveszem három lejért, és eladom ötért” magatartását, miközben máshol azt mondja valakiről, hogy "kis tőkét gyűjtött, vállalkozásokba kezdett, és ma az üzleti élet jelenti a megélhetését", ami lényegében ugyanaz, csak jobban hangzik.
Sok a vitatható elem az írásban, például amikor azt mondja: „Nivellálódás történt. Nivellálódás lefelé.” Ez alatt azt érti, hogy egyes (szegény) nem roma emberek életformája bizonyos (szegény) rendetlen romákéhoz hasonult. De vajon miért? Mert az az életforma oly vonzó? És vajon az érintettek speciális, cigánynak tudott vonásokat vettek-e fel? Mondjuk muzsikálni kezdtek? Nem, hanem szemetelni - ami viszont nem anniyra a romák ősi, jellegadó karakterjegye, mint inkább puszta nemtörődömség, rendetlenség. Szóval szerintem a meglévő problémákat tényleg nem szabad elbagatellizálni vagy elkenni (amire egyes liberális közírók – vagy hogy kell ezt mondani – tényleg hajlamosnak látszanak), de a szükségesnél jobban nem szerencsés általánosítani sem: a kérdést minden irányban tapintatot tanúsítva kellene megközelíteni. Vagyis a cikk szerintem a tévedései ellenére is vitaképes, most nem vesézem tovább, már nagyon késő (korán) van.
