A címhez tartozó rész a következő két bekezdés után jön, bocsánat.
A márciusi Alföldben van egy nagyon jó összeállítás a XX. (sőt XIX.) századi folyóirat-kultúráról. A legelegánsabb, legfinomabb, legszemélyesebb Szili Józsefnek főleg a Kritikáról szóló cikke, a legszárazabb Török Zsuzsáé (nem sikerült életet lehelni a statisztikai adatokba), illetve - talán mert szinte napjainkról szól - Reményi József Tamás írása is érdekes, például ahogy a 2000-t (olvasd: kétezert), illetve a Holmit értékeli. Ez utóbbiról így ír: "Mindezek együtt nem kevés arisztokratizmussal fűtötték át [biztos ez a jó szó az arisztokratizmus mellé?] a szerkesztőséget, amely mintegy annak tudatában működött, hogy a Nyugat a Holmi egyetlen valamirevaló előzménye volt." Egyrészt nem értem a múlt időt: jó, hogy a kilencvenes évekről van szó az írásban, de történt valami elmozdulás 2000 (ez most az év, nem a folyóirat címe) óta? Újabban kevésbé lobog az arisztokratizmus a szerkesztőségben? Másrészt az is kérdés, hogy melyik Nyugat a példakép? Az egyszerűség kedvéért így mondom: az Adyé? Vagy az Osváté (amit a szerkesztő 1912 után koncepciójában hatvanytlanított)? Vagy a Babits-Móricz-féle? A Móricz nélküli Babits? Esetleg az idestova huszonharmadik évfolyamában járó Holminak is vannak , khm, korszakai? (Nem mondom meg.)
Bezeczky Gábor cikke is nagyon érdekes. Bibliográfiai adatok alapján kiszámolta, hogy 1830-tól 1910-ig lényegében minden évtizedben megduplázódott a hazai perodikák száma (a napilapoktól az almanachokig). Világos és a kiegyezés között apály volt, de az 1860-as évek végére a sorozat utoléri magát. "Ez azt jelenti - írja -, hogy a lapok száma nem a korábbi sajtótörténettől függ, hanem a társadalom felvevőképességétől, s hogy a társadalom átalakulása töretlenül zajlott a megtorlás és önkényuralom időszaka alatt." Ezzel összefüggésben azt mondja, hogy a Nyugat - a legendájával ellentétben - nem kezdet, hanem folytatás, hiszen megjelenése idején már páratlanul gazdag volt az irodalomi élet. Azzal érvel, hogy kiszámolja: egyedül a Pesti Napló irodalmi rovata három, négy vagy akár öt Nyugat terjedelmének felel meg, és a napilapba olyan prominens nyugatosok is írtak, mint Ignotus, Somlyó Zoltán, Szép Ernő vagy Kosztolányi. Szerintem ezzel Bezeczky túl messzire megy: lehet, hogy egy diffúz köd tömege annyi, mint egy naprendszeré, de hát egy naprendszer, az nemcsak tömeg, hanem struktúra is. Vagyis mintha mégis csak a Nyugat gravitációja adott volna formát bizonyos törekvéseknek. Végezzük el a gondolatkísérletet kortársban: a Népszabadság kulturális rovatába például sok olyan író is ír, aki elsősorban folyóiratban publikál, a napilapot mégsem Tóth Krisztinával vagy Dragomán Györggyel azonosítjuk, hanem - mindenki gondoljon, akire akar.
Az Alföld szépirodalmi rovatából Podmaniczky Szilárd -a Janikovszky Éva könyveiből ismerős - gyermeknyelven írt novelláját emelném ki ("Edzés"). Nagyon sok jó részlet van benne, például ez: "anyu megint hívatott, hogy végre megismerkedett az igazival, és ha majd föl leszek rá készülve, szeretné bemutatni, de arra készüljek föl, hogy Tihamérnak hívják, és sántít [...] Másnap Tihi bácsi hozott egy kakaós marcipánt, és azt mondta, hogy úgy egyem, hogy ez még csak az első." A gyereknyelv mindig ziccer, de vele kapcsolatban mindig fenyeget az önműködőség veszélye is. A novella hatását pedig most külön csökkenti néhány olyan fordulat is, mint amilyen egy aranyér és esetleges következményeinek váratlan, életszerűtlen és stílustalan emlegetése.