Juhász Ferenc olyan jó (tud lenni), hogy ha kihúzunk belőle egy csomót (egy csomó Juhászt), és ha beleírunk egy kicsit (nem-Juhászt), még mindig nagyon jó. Legalábbis nekem ezt szemlélteti Borsik Miklósnak a Literán "a Magyar Költészet Napja alkalmából" közzétett két Juhász Ferenc-átirata. Vagyis a Borsik-versek jók, de az erdeti Juhászok sokkal jobbak. Most csak a másodikról lesz szó, az átirat eredetije itt, mégpedig a 93. oldalon (vagy érdemes rákeresni erre: "Egy fekvő borjú nyaka alatt").
Miért sikerületlen szerintem azt átirat? Egyszerűen sokkal gazdagabb az eredeti. Mennyivel több például a szimpla "tarka" jelzőnél a "szénapáracsokor-fújású orrlik, a nyálas, piros szivacsvirág" vagy annál, hogy "a tenyerembe fogtam a gyerekökölnyi heréket, hogy a kézfejemből eltűnjön a fagy", az, hogy "megfogtam a kis borjubika kemény tökét, tenyerembe fogtam nagy ifjú heretojásait, a forró heréket, hogy kék-lángú fagyott kezeim ne fázzanak". Borsiknál a tetvek elég kurtán intéződnek el, nem is világos, honnan vannak, még a leginkább olyan, mintha a borjútól kapta volna őket az elbeszélő. Teljesen hiányzik az "És kilenc hónapig haldokoltam én. Majdnem meghaltam én" pátosza. Nem részletezem tovább, csak a "szent sárga olaj" és a (megkapóan Szomory Dezső-s) "piros papi ujjbegy" eltűnt képét említem még. Meg azt, hogy annak, hogy "a pap letakarta a könnyű kelyhet", Borsiknál voltaképp nincs értelme, és mintha az is érdekes - és Borsiknál eltűnt - adat lenne, hogy az elbeszélő az eseménysor megtörténte idején már bajuszos korú.
Lehetne mondani, hogy a Borsik-verset csak önmagával volna szabad mérni, és nincs olyan, hogy "eredeti" (hanem legfeljebb - hierarchiamentesen szólva: - "forrásszöveg"), de ez álszent ripőkség lenne, hiszen hát Borsik a címben és jegyzetben is utal - ez utóbbi helyen pontos oldalszámmal - Juhászra.
UTÓIRAT
A szemléletesség végett egyesítettem a két szöveget, hátha így jobban kijönnek a különbségek. Kell hozzá egy kis használati utasítás. A vastagbetű a Borsik-szöveg, vagyis ha a vastagbetűs részeket összeolvassuk (az aláhúzott és alá nem húzott szavakat egyformán), akkor Borsik versét kapjuk.
Az eredeti Juhász-vers ezzel szemben úgy olvasható ki, ha azokat a részeket kihagyjuk, amelyek vastagbetűsek, egyszersmind alá is vannk húzva (vagyis kiolvasadó az alá nem húzott vastag betűs, valamint az összes normál vastagságú - akár aláhúzott, akár aláhúzatlan, akár zárójeles - szó). A sorhatárokat reménytelen lett volna megpróbálni feltüntetni, és a pont/vessző különbségeket is csak ritkán regisztráltam. Szóval:
Akinek ez túl bonyolult, és a Litera és a DIA eltérő tipográfiájával közölt verseit is nehezére esik összehasonlítani, azoknak külön is idemásolom őket.
Borsik:
Egy fekvő borjú nyaka alatt aludtam egyszer '45-ben,
az istállóganéjra terített szalmán. A borjúnyak és a
borjúfej fölöttem forró sál, becsavartam magam az
emlős-melegbe, úgy kuporodtam össze. Aztán
félálomban arcommal, hátammal még éreztem,
ahogy a szénagolyó fölszáll a gyomorból, lassan,
de szünet nélkül nyomva ki a gégét, mintha egy
buborék, még mielőtt fújnák, elkészülne, bár
ekkora buborék egy borjútorokban megszületni
gyenge. A szétszálazó sárrög buggyant csak
a szájba, hogy az állkapcsok kezdjenek is mindjárt
dolgozni rajta. Ahogy a csiga szarvában halad a
szem higanypontja, majd a felső hólyagot betölti
végre, úgy érkezett a rágásra kész gumó. Aztán
a tarka orrlikra nyomtam a szemem, hogy ne fázzon,
és a tüdőmeleg páracsokrok segítettek is, igaz, a
fújás hőjétől könnyezni kezdtem, miközben a
tenyerembe fogtam a gyerekökölnyi heréket,
hogy a kézfejemből eltűnjön a fagy. Aztán, hogy
a tetvektől szabaduljak, egy teknő petróleumban
fürödtem meg. Hónapokig feküdtem. Hét gyertya
égett az ágyam mellett, és öregasszonyok rózsafüzért
imádkoztak, fekete kendőben, fekete kötényben.
Még utolsó kenetet is kaptam, ministráns csengetett,
a pap letakarta a könnyű kelyhet, és olajjal kente be
tizenhétéves bűnös érzékszerveim, a sárga olajba
mártotta ujját, hogy a szájamon, a füleimen és a
szemhéjamon dörzsölje szét, ami talán feloldozást
hoz. Az asszonyok sírtak, apám káromkodott,
odakint rongyos kisteherautó pöfögött, néma, fáslis
oroszok ültek benne, mint egy gézszoborraktárban,
melynek tartalmáról a mester, hacsak be nem
tekerte önmagát is a kupacba, elfelejtkezett már.
Juhász:
Egy fekvő borjú nyaka alatt aludtam egyszer
én a háborúban. Az istállóganéjra terített szalmán. A borjúnyak
és borjúfej fölöttem forró sál, magamra-tekert emlős-meleg.
Abban feküdtem összekuporodva. Tetves ingben és tetves
kiskabátban. Gatyám is tetves volt. Hajam. Szemöldökszőröm.
Bajszom. Hónalj-szőrzetem. Nemi szőrzetem. Ott aludtam a borjú feje
és nyaka alatt. S hátammal, arcommal éreztem: a nagy szénagolyó,
mint egy tömény buborék fölszáll a borjúgyomorból, golyósan, folyamatosan
kinyomva a gégét a nyakban, foghatóan, a torokig száll, aztán a
szájba buggyan, s az őrlő borjú-állkapcsok elkezdtek mozogni.
Ahogy a csigabiga szarvában fölfelé a kék szem, belső higanylopótökként,
amíg a szarvgomb húsgyomor hólyagát betölti. És a kis tarka
bikaborjú szénapáracsokor-fújású orrlikára, a nyálas, piros
szivacsvirágra tettem szememet, hogy szemem ne fázzon, és nagy
fekete szemem könnyezett a tüdőmeleg orrlikfújásban és megfogtam
a kis borjubika kemény tökét, tenyerembe fogtam nagy ifjú heretojásait,
a forró heréket, hogy kék-lángú fagyott kezeim ne fázzanak!
Aztán megfürödtem egy teknő petróleumban. És kilenc hónapig
haldokoltam én. Majdnem meghaltam én. Hét gyertya égett,
az ágyam mellett az éjjeliszekrényen. Öregasszonyok rózsafűzért
imádkoztak, feketében. Fekete ruhában. Fekete kendőben. Fekete
kötényben. Utolsó kenetet is kaptam. Májusban. 1945-ben!
Jött a ministráns meg a pap. Csöngettyűzött a ministráns négy
bronzszoknyájú, négy bronz-szív-ütőtökű sárga csöngettyűvel. És a pap
a szent kenetet hozta májusi virágzásban májusi kezében, szent arany-
terítővel letakarva a könnyű kelyhet, isten-serleget. És bekente
gyikcsontvázra húzott hártyagyík-testemet a megbocsájtó szent olajjal,
bekente tizenhétéves bűnös érzékszerveimet, a szent sárga olajba
mártva piros papi ujjahegyét, s az olajat piros papi ujjahegyével
a szájamra kente és a füleimre kente és a szemhéjamra kente és a
homlokomra kente és pucér ágyékom vesszőjére kente és megkente
szívem fölött a bőrcsont-hártyazsákot és kezeim fejét megkente és
karmos gyíkhártyacsizma-lábaim hátát is bekente a szent kenettel.
Az asszonyok sírtak, apám káromkodott, odakint kis rongyos
teherautó pöfögött, hörgött haldokolva, gézzel fehér szoborrá
fáslizott orosz katonák ültek a gépen: géz-szobrok óriás sáska-szemekkel, óriás szöcske-szemekkel fehér gipsz-katonák. Nézték a májust könnytelenűl.