A Literán Tőzsér Árpád szószátyár, jó húzású, groteszk verse, amelyben együtt szerepel
(igen, Chavez, Tocsik Márta, Horn Gyula és Cipő), valamint ilyen sorok olvashatók:
Ferdinánd még él, mi az, hogy él!: feleségének, a még
mindig gyönyörű Chotek Zsófiának az ágyékbozontját
szappanozza az oroszvári Lónyay-kastély püspöklila
fürdőtermében.
Ugyanitt az "Írók írókról" című (kicsit azért még lehetett volna a címen brainstormingolni) új rovatban először Péterfy Gergely beszél Krúdyról, aztán stafétaátvevőként Kemény István Kosztolányiról. Ezek a kisinterjúk inkább a megkérdezettről szólnak, mint a kérdés témájául szolgáló klasszikusról, de ez nem feltétlenül baj. A leginkább a következőt várom, hogy Kun Árpád mi a fenét mond majd Berzsenyiről.
Zárójelben: az én kedvenc Krúdy-idézetem ebben a posztban olvasható, a kedvenc (prózai) Kosztolányi pedig ez, a "Kínai kancsó"-ból: "Azt mondta, olyan ez, mintha egy érett férfi énekelne vagy inkább dúdolna a sötétben, csukott szájjal, és mintha mindig vissza-visszatérne arra, amit nem lehet elégszer elmondani, mert ezt egy élet során tapasztalta, s ennél nincs szebb, szomorúbb, tartalmasabb." Erről a zenéről van szó:
(a kedvenc előadásom Ranódy László Kosztolányi novellájából készült filmjében hallható, Haumann Péter "előadásában"), de szerintem erre a darabra jobban igaz a mondat, a 32–33. másodpercnél mintha még a – Gouldtól egyébként – nem szokatlan dúdolás is meglenne.
