Már két hónapja, hogy e sorok baráti olvasója e sorok írójának - szétszórt - bloggeri figyelmébe ajánlotta az Újnautilus oldalát. Például ennek a cikknek a hozzászólását, amelyben "sajátos módon keveredik valami népnemzeti hevület a mai irodalomtudomány szlengjével. Különösen az tetszik [az utolsó bekezdésben], hogy »és így«, bár az is szép, hogy »járuljon… elé«."
Voltaképp ezért kattintottam most az oldalra, ahol a még ugyancsak februárban figyelmembe ajánlott Fekete Anna új "Húsvéti vers"-ét találtam. Most szándékosan nem linkelem ide, mert először az átiratot szeretném megmutatni:
Mint a ki nem feslett bimbó, olyan
vagyok, piros is, sárga is, fehér is, mindent akarok,
mindig mindenhol ott szeretnék lenni.
Nem tudok várni, nem tudok megállni, szeretek minden pénteket,
szeretem a remény- és virágporillatot a levegőben,
úton vagyok, úton, mindig azt hiszem. Pedig
még néhány óra, és nem marad a nagy
ragyogásából semmi. Fázom, mint egy áruló.
Jéghideg az éjszaka. Reménytelenül hideg.
Sarokvas csikordul. Már elköszönt
tőlünk, és kitárta a lábunk előtt a földmélyi kapukat.
Szerintem így feszesebb és kontrasztosabb (a végére valahogy talán pilinszkysebb is), mint eredeti formájában. Ott az első mondat mintha csak ahhoz kéne, hogy ne rögtön a hasonlattal, hanem valami korszerű hétköznapi képpel kezdődjön a vers. Ez a - nem túl érdekes - konkrét hétköznapiság folytatódik a kabáttal meg az egyes szám második személyű mondatokkal. Az "Ott is vagyok" kezdetű mondat pedig megint csak túlkonkretizál, semmit sem ad hozzá ahhoz, amit már addig is tudtunk. A tűznél, illetve női testnél való melegedés képe inkább közhelyes, mint intim. (Bár még mindig kevésbé közhelyes, mint Rin Tin Tin.) A végén a várakozást megint csak kár szájba rágni. Talán ennek közhelyességét enyhítendő került be a versbe az utolsó három sor, a maga kissé mentegetőző zárójelei közé.
Ilyen minden péntek, tele rohanni- és intézni-
valóval. Mint a ki nem feslett bimbó, olyan
vagyok, piros is, sárga is, fehér is, mindent akarok,
mindig mindenhol ott szeretnék lenni. Vigyél kabátot,
hova rohansz, állj meg! Pedig én nem tudok várni,
nem tudok megállni, szeretek minden pénteket,
szeretem a remény- és virágporillatot a levegőben,
úton vagyok, úton, mindig azt hiszem. Ott is vagyok,
ahol elköszöntem, és már ott is, ahova sietek. Pedig
még néhány kínterhes óra, és nem marad a nagy
ragyogásából semmi. Fázom, mint egy áruló, fázom,
mint akit se a tűz, se szolgálólány nem melegít. Hova is…
Mert hova is… Jéghideg az éjszaka. Reménytelenül hideg,
csúfondárosan. Sarokvas csikordul. Ő már elköszönt
tőlünk, és kitárta a lábunk előtt a földmélyi kapukat.
Várni kell, talán mégiscsak várni kell.
(Milyen törékeny vagy, Jeruzsálem,
oszlopaid mily romlandóak, illatodat,
a nárdust egy legyintés elsodorja…)
