Magyar László András alulmodulált, elegáns prózahangjának legjobb megszólalása szerintem a 2010 júniusi Holmi-ban olvasható (a 796. oldaltól). Tavaly reméltem, hogy a szerző nem csak életének első tíz évét írja meg, és most, a májusi Mozgó Világban tényleg olvasható is néhány új életrajzi etűd, "Fejezetek egy fejlődésregényből" címmel.

Azt hiszem, ezek hangja rokon a korábbi írásokéval, de van valami, ami az eddigieknél feltűnőbb bennük, valami, aminek, úgy érzem, rendkívüli szerepe van az olvasóra tett hatás kiváltásában. Ez pedig a közhelyekben való tobzódás. A "Beszélgetés" című részben például "drámai vita" után a szereplők végül "békejobbot nyújtanak", majd "szótlanul sétálnak" egy "neves pszichiáter" "könyvekkel zsúfolt agglegénylakásáig", ahol is a házigazda "kedvesen fogadja" a látogatókat, "süteménnyel, kávéval kínálja őket", majd "kellemes beszélgetésbe merülnek", amelynek során az "élénken érdeklődő" pszichiáter "részletesen kifaggatja" "súlyos elhatározásáról" fiatalabb látogatóját, aki ki is fejti "szerteágazó gondolatait". Vannak még "korszakalkotó ideák", "sugárzó mosoly" és "helytálló diagnózis" is - és mindez húsz sorban! Szinte látom magam előtt, ahogy Magyar László András szövegkiemelővel olvas újságot, közhelyekre vadászva.

Hirtelen egyetlen szerző jut még az eszembe, akinél az elkopott közhelyek vagy a média, illetve bizonyos szaknyelvek inkább újabban állandósult szókapcsolatai ennyire alapvető részét képezik a hatásnak - bár éppen nem az alulmodulált elegancia, hanem valamiféle hideg, profi rámenősség jegyében -: Térey. Úgy látom, a lesüllyedt nyelvi kultúrjavak magabiztos használatából fakadó kovbojos hatás sok versében már egészen a tikkelésig önműködő. Itt van példának mindjárt egy nem túl régi vers, a Vénusz a passzív házban vagy ez a két régebbi. A jelenség szélsőséges példája, amikor a vers - afféle talált tárgyként, mint az "Elhunyt" esetében - voltaképp azonos egy újsághírrel.