A kettővel ezelőtti posztból kiderül: az Új Forrás-ban nem igazán tetszett Reichert Gábor cikke az 1948-1956 közötti irodalomról, illetve konkrétan a Rákosi-születésnapjára összeállított kötetről. Azt nehezményezem, hogy - felemlegetve a korszaknak az irodalomtörténetből való szinte teljes kirekesztését - mintha meglebegtetné, hogy esetleg mégis lehetne benne valami sajátos értéket találni, de aztán mégsem talál. Ami nem baj, csak nem kell lebegtetni. (A második világháború utáni újrakezdés költészetéről, vagyis a Reichert által vizsgált korszak közvetlen előzményéről - találomra - Gömöri György cikke egy régebbi Kortársban, itt.)
A nyári Parnasszus holt klasszikusokról szóló Redivivus című szekciója (a kortársakról szóló Centrum rovat címe ezt továbbgondolva lehetne ez: Vivisectio) Zelk Zoltánnal foglalkozik. Ágh István személyesre hangolt cikke nagyon szép és érzékeny, nem kerüli meg Zelk pártos korszakát sem, amikor a - korábban is, és aztán később ismét jó - költő a Rákosi-rendszer egyik reprezentatív bárdja lett.
Ágh ezt írja: "Mire a sok nyomorúságból, halálból, a rendületlen reményből jelentőssé teljesedett a lírája, s maga is megszabadult a háború borzalmaitól, a hűség és hála jegyében olyant követelt tőle az új rend, hogy lassan már emberi tartását, s egyben költészetét is meg kellett volna tagadnia. Az [1945-ben írt] Egy vöröskatona sírjánál azonban még hiteles a maga nemében, hiszen annyi szenvedés után [...] természetes volt a hála, és költői tehetsége is érvényesülhetett azzal, hogy szinte kegyhelyi vízióval vette körül a sírt, ahogy köréje gyűl az ország népe. [Egy részlet belőle, sok másikkal együtt, itt.] Még A pártos éneke sem [részlet belőle ugyanazon a linken] az a sematikus verstípus, amilyenektől aszályos korszak telepedett a magyar irodalomra. Optimizmusát az élet derűjével, pártosságát a cselekvés jóérzésével, az alkotás gyönyörével magyarázza. 1949-ben a Fórum című kommunista folyóiratban írja, hogy a társadalom ismerete, a világmindenség megsejtése nélkül nincs költészet, és figyelmeztet, hogy a vers az élményből és a nyelvből születik. Valami önhitt szolgalelkűség és trónoló tehetetlenség, állelkesültség következtében irodalmunk megalázóan nevetségessé vált. S Zelk Zoltán ezt föltárván irónikus kritikájában példázatokkal hagyta az utókornak, de a csasztuskás klapanciákon ma már nevetni nem lehet, csak undorodni."
Ezen a vonalon mintha ígéretesebb volna elindulni.
