A szép kivitelű és jól szerkesztett Új Forrás júniusi számában érdekesek a cikkek, de mintha nem lenne köztük igazi húzóanyag. (Jó, a "Film"-írást még nem olvastam.) Részletesebben akartam írni róla, de lehet, hogy csak hosszú lett - pedig közben megtaláltam a KULTer.hu-n Vass Norbert alapos írását is.
Voltaképp Reichert Gábor írásáért vettem meg a lapot (valamint azért, mert szép és olcsó: 300 Ft; arra, hogy akkor viszont miért vettem meg a Kalligramot, ami nem szép és drága, majd külön posztban visszatérek, ahogy a kimondottan csúnya és átlagos árú Parnasszusra is), szóval Reichert Gábor az 1952-ben megjelent, hírhedt "Magyar írók Rákosi Mátyásról" című könyvről írt, azzal a provokatív felütéssel, hogy az irodalomtörténetekben 1948 és 1956 között hézag van, vagyis abból, ami akkor született, szinte semmi sem került be a köztudatba, pedig talán... Nem tudom, esetleg tényleg fel lehet fedezni ebből a korból is érdekességeket (vagy részérdekességeket), de ez a Rákosi-kötet a jelek szerint nem ilyen, a tanulmány sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. (Az, hogy Vas István örült, hogy szerkeszti, mert így nem kellett verset írni bele, nem bon mot, ráadásul tévedés is: valahol olvastam, hogy írt egy verset, de olyan rosszat, hogy kihagyta, sőt meg is semmisítette. Azt hiszem arról szólt, hogy Etivel telel Ausztriában, amikor megkapják a hírt Rákosi letartóztatásáról.)
Nyerges András regényrészlete, a vadállat tornatanárral és a segíteni nem tudó szülőkkel nekem Hajdu Szabolcs "Fehér tenyér"-jének első debreceni jeleneit idézet fel. Annál is inkább, mert amikor a filmet néztem, az jutott eszembe: hogy festene ez szépprózában előadva? Hát, nem tudom: ami a filmben kissé unalmas, az itt, írásban, kissé közhelyes.
Érdekes Uri Asaf írása Szabó Lajos kalligráfiáiról, amelyek a filozófus művész könyvek margójára vetett jeleiből nőtték ki magukat. Szépek a reprodukciókon látható kalligráfiák is. A Munka köréből indult és a második világháború után Hamvas Béla köréhez tartozó Szabó Lajosról én semmit sem tudtam, a hozzám hasonlóknak idecsatolok két Irodalmi Jelen-es linket. Itt Szabó Lajos-feljegyzések olvashatók, a szöveg alján egy megjegyzetelt könyvoldallal, itt pedig Weiner Sennyey Tibor kiállításkritikája.
Orlovits Ágnesnek a tatabányai könyvtár épületéről szóló írásához elkelt volna egy-két jobb illusztráció, a net sem segít valami sokat. Amit az épület értékéről ír, meggyőző, pedig az én teljesen iskolázatlan szememnek a ház elsőre inkább valami külvárosi ABC-hez hasonlított. De majd akkor ezután más szemmel nézem a külvárosi ABC-ket.
A Mészöly Miklós "Film"-jéről szóló négykezeshez még idő kell, bár pl. Wesselényi-Garay Andornak ezen a két mondatán a felületes olvasónak is megakadhat a szeme: "Török Ferenc edelényi temploma utóbb mérföldkővé válik e folyamatban [a kortárs magyar építészet ún. anyagfordulatában; plusz vegyük észre, hogy "mérföldkővé válik" - Sz.D.], ahogyan az akkori legfiatalabb generáció programszerűen, szinte monomániás figyelemmel fordul a természetes anyagokban rejlő textualitás és taktilitás minőségei felé. A napi rutin viszonylag hamar túllépett a matéria inherens tulajdonságainak hangsúlyozásán, és rendkívül összetett erkölcsi értékké emelte a tégla, illetve a terméskő alkalmazását." A tégla és a kő mint erkölcsi érték! Tavaly a Vörös Postakocsiban is volt egy cikk e tárgyban: szívmelengető az a szakszerű dédelgetés, amellyel a szakértők a tégláról írni tudnak! (Egyébként ebben az Új Forrásban is van egy külön téglacikk - bocsánat, nem bírtam kihagyni; pedig megpróbáltam; tényleg -: a Petrigalla Pál szalonjáról tanulmányt író Bódi Lóránt a körről jelentő ügynököknek is utánajárt.) De visszatérve Török Ferencre: ezek szerint ő lenne a közvetlen felmenője az Ekler Dezső-féle tokaji traktogarázsnak (Disznőkó Pincészet), a Kreinbacher Pincének (Somló), illetve a Salamin Ferenc-féle Patricius Borászatnak?
Bengt Pohjanen regényrészlete érdekes, ha látom könyvtárban a könyvet, megnézem. A májusi Látóban közölt részlet valahogy elkerülte a figyelmem. És még itt is van egy fejezet. Itt meg egy mondat: "Iiva a fürdővizet [amiben az elbeszélő halott nagyapját megmosdatták - Sz. D.] a templom irányába önti ki, Pajala felé. Vigyázni kell, nehogy egy csepp az emberre vagy éppen a szemébe kerüljön. Ha ez megtörténnék, az ember látnokká válna, az meg nagy terhet jelent. De még milyen nagyot! A szappant a trágyaszín lefolyógödrébe dobják, vagy olyan helyre dugják, ahol sem ember, sem állat nem érhet hozzá. Ugyanabból az okból, amelyből a fürdővízzel is óvatosan kel bánni. A halál szent dolog."
