Bodor Ádám a júliusi Székelyföldben. A novelláját (regényrészletét) a végére hagyom, de a beszélgetéseket már elolvastam.
Nem, most mégis elolvastam az első bekezdést a novellából is: teljesen olyan, mint egy Bodor-írás felütése. Mondjuk ilyen: "Kucsmaszentelő után egy héttel, de még a monszun érkezése előtt, Veliki Prosztata egyik elhagyott pincéjében, ahol az idő tájt jobbára már csak a gyógyszerészkülönítményeknek vagonszám küldött kártyanaptárakat őrizték a felfegyverzett kalauzok, pontosan a két pinceág találkozása által formált boltív közepe alatt Andrei Modor hanyatt fekvő, mozdulatlan testre lett figyelmes. A világoskék téglapadlón apró, fekete végtagjait szétvetve döglött vakond feküdt. Az egykori kilincsöntő először azt hitte, az állat a Tibor Lamborgin archimandrita által fanatizált jegyvizsgálók egyik feketemiséjének esett áldozatul, de amikor vetett egy pillantást a mennyezet felé, eloszlott minden kétsége: a bársonyosan lecsüngő nemespenész baldachin közepe lyukas volt. Andrei Modor később, a kényszer-főzőtanfolyamon úgy rekonstruálta a történteket Constantin Vedernek, hogy a vakond bizonyára letévedt megszokott útvonaláról, és keresztezve a pince szellőzőkürtőjét, egyszerűen lezuhant és szörnyethalt." (Az igazi Bodor-írás egyébként a Literán olvasható)
De nem a - még el sem olvasott - novelláról akartam írni, hanem arról a két beszélgetésről, amely a lap végén szerepel. Bodor Ádámot először a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban, majd a Sapientia Egyetemen látták vendégül. A cikk voltaképp nem interjú, hanem ezeknek a fellépéseknek egyfajta jegyzőkönyve: a minimális szerkesztői beavatkozás miatt az olvasó szinte ott érzi magát a rendezvényen. Bodor bármiről beszél, elegáns, tartózkodó, okos és kedves, rendkívül finom. Nagyon sok mindent lehetne belőle idézni, az erdélyi íróságról pl. ezt:
"Elsősorban magyar írónak vallom magam, mert magyar az anyanyelvem és magyarul írok, de minthogy Erdély természeti, etnikai adottságai különböznek az anyaországitól - márpedig engem művészileg mindig is éppen ez a táj érdekel és ihlet -, ilyen értelemben természetesen erdélyi írónak is tartom magam, mondjuk megkülönböztetésül egy budapesti vagy dunántúli írótól. Ez persze a nyelvi szomszédság és a toponímiai sajátosságok mellett érzelmi kötődéseket is jelent, olyanokat, amelyeket tagadni nem lehet. De itt álljunk is meg, mert abból nem sok jó szokott kisülni, amikor különbséget próbálunk tenni kétféle magyarság, anyaországi és határon túli között, ugyanígy romániai magyar irodalom és anyaországi között. Egy ilyen megkülönböztetésnek érdemi tartalma nincsen, hiányoznak a mérvadó kritériumai. A megkülönböztető gondolkodást valami buta anyaországi gőg diktálja, aki propagálja, maga sem tudja, miről beszél."
Egy nagyszebeni német patricius család miliőjéről (a lehúzó miatt másolom ide): "Benne élve, részben elfogadva annak szokásait döbbentem rá, hogy ugyanazon a szülőföldön, Erdélyben létezik egy más nyelvi és részben társadalmi környezet, annak jól megkülönböztethető tárgyi kellékeivel, a miénktől, igaz, kissé eltérő történelmi emlékezettel. Igen, minden fogalmi azonosság mellett, itt még egy kilincs, egy klozet lehúzója is más volt, idegen mívesség és szakmai gond jegyeit viselte."
Ilyen cikk olvastán érzi azt az ember, hogy igazán minden évben kiadhatnának egy-egy íróinterjú-kötetet is a "Szép versek", a "Körkép" (meg a két másik hasonló mintájú kötet, "Az év versei" meg "Az év novellái") mellett, hogy az ilyen szavak ne süllyedjenek el szükségszerűen egy-egy folyóirat bekötött évfolyamaiban.
De még egy idézet, a történetmesélésről (amikor Ferenczes István arról kérdezi Bodort, hogyan ölte meg[!!!] Strömpel Migdált): "Ez az interjúkötetemnek [A börtön szaga, kérdező Balla Zsófia - Sz. D.] a bevezető története, többször elmeséltem már, szerencsére, azt hiszem, mindig ugyanúgy. Mert a képzelettel megáldott ember szívesen kiszínezi a történeteit, főleg akkor, amikor javarészét maga találja ki. De ez a történet, minden elemében, annyira igaz, hogy sikerül minden alkalommal ugyanúgy elmesélni."
Itt valamiképpen közvetve, szemérmesen, de nagyon szépen beszél az édesapjáról (tudni kell - ami az előzményekből ki is derül -, hogy mindketten ültek börtönben, részben egyidejűleg): "Az ember egyébként is kissé tanácstalan, ha olyasmiről kell hogy meséljen, aminek fizikai és szociális koordinátái mások számára tapasztaltok híján ismeretlenek [...] Valahányszor egy-egy egykori börtönviselt társammal találkozom, szinte nosztalgikusan idézzük sok évtized távlatából az egykori eseményeket, amelyek fölött csak mi bírunk összekacsintani. Édesapám ebben nem volt partner. Kettőnk között ritkán került sor bizalmas tapasztalatcserére. Néha megtisztelt azzal, hogy emlékeztetett arra a világra, amiről tudta, hogy magam is részese voltam, de benne a meghurcoltatás komolysága és komorsága soha nem bírt feloldódni."
A Székelyföld más írásairól később, külön.
