A legutóbbi poszt óta kicsit túlolvastam magam, főleg a Kalligramból, és olyan novellákról is írni akarok, amik nem izgattak fel különösebben, de mindegy, ezekről majd később, most verselek.
Charles Bukowskitól két vers van a nyári számban, nagyon szórakoztatóak. Az egyiknek az az alaphelyzete, hogy a benne megszólaló személynek - egy életem, egy halálom: a költőnek - elege van az emberekből, akik a maguk bajával állandóan hívogatják telefonon (a másik meg a japán feleségek természetéről vall). Ez "a telefon" című vers engem Mesterházi Mónika "A másik ember - az a rohadék" [a pdf. 48. oldalán] című darabjára emlékeztet, ami szintén arról szól, hogy "elegem van a másikból". De míg Bukowski verse egy ponton humoros fordulatot vesz, és ettől a mizantróp a végén, kvázi visszamenőleg, valahogy kiengesztelődik a sok hülye iránt - illetve válik önmaga kissé nevetségessé -, addig a magyar pályatársnál az utolsó sor didaktikus csattanója ("az a másik rohadék is mindig te vagy") úgyszólván légycsapóként üti agyon a verset. (Itt [az 57. oldal a pdf-en] egy másik, utcai elesésekről szóló Mesterházi Mónika-vers, amelyben a banális alaphelyzet az előzővel ellentétben evidens módon lényegül át irodalommá.)
A Bukowski-verseket k.kabai lóránt fordította, nem tudom, megbízásból-e. Mindenesetre a fordító saját művei, illetve az általa is szerkesztett Műútban megjelenő versek jóval sprődebb esztétikájának fényében ez a két darab már-már gemütlichnek hat. Persze Bukowski 1920-ban született, azaz az újholdasokkal volt egyidős - úgy azért érdekesebb a mára már megkopott nyerseség. Bár ezzel meg a műalkotás intencióitól, úgy érzem, idegen módon történeti szempontot emelünk be az értelmezői (tarararamm:) horizontba, amitől lehet, hogy jobban érthető lesz a vers, de huncut, aki azt mondja, hogy jobban is tetszik.
