A júliusi Holmiban két tömbben vannak a versek, hátul valahogy azok, amik nem tetszenek, középen, amik igen. Az előbbieket (a hátulsókat) nem akarom külön bántani, csak ennyire: Tóth Árpád nyomán közülük többnek is "Teszetosza óda" lehetne a címe - bár akkor is unnám az unalmas unalmat. Még az utolsó a legérdekesebb, de annyira az se az, hogy megmagyarázná, miért nem Sajó László "Költők a teraszon" című, sokkal, de sokkal jobb versével zárul a szépirodalmi rész. Ez három és fél oldalon át tart, úgyhogy már csak ezért is jónak kell lennie: egy-egy érdektelen nyolc uszkve negyvenkét soros darab még a Holmiba is belefér, de egy százharminc soros, böhöm vers, ami rossz, aligha.
Klasszikus költők napoznak és beszélgetnek egy szanatórium teraszán, Janus Pannoniustól Baka Istvánig. Először Petri jelenik meg, aki pálinkát is iszik: "Tudják az orvosok, a portaszolgálat. /Minek, kinek is szólnának? / Egy élőhalott betegnek? / Én? Nem halok meg, ezeknek, / és egy újabb krimibe mélyed. Ott az elején van a halott."
A vers vége: "Jó éjszakát és jó reggelt! / Ó, Nap, senkit sem találsz itt, / a teraszon a szél játszik / tonna cédulányi verssel. // Mint a tüdő csúcsán a jég, / hol voltunk, hol nem voltunk, a teraszon egyszer."
Avagy: "Így telnek a napok, az éjjelik."
