Nem tudtam rájönni, mi tetszik annyira a Műút tördelésében, de most meglett: az egészkvirt mínusz! Már alig használják, majdnem mindenki átállt arra a csökött félkvirtre. Éljen a tipográfus! (Szakirodalom itt: a "kvirt " szóra kell keresni.)
De nagyszerűek a 25-ös számban (még itt tartok) Verebics Ágnes képei is, illetve a képeiről és egyéb műalkotásairól készült képek.
A versek például már nem tetszettek annyira, mint a Verebics-művek vagy az egészkvirt mínusz.
Németh Zoltán versei közül a "Neon" című tetszett a leginkább (pedig az "Olvashatatlan" is tetszhetett volna, mert elfogult vagyok a hosszú versek iránt). Nem csak Németh vereseiről jut eszembe, hogy mintha lenne egy műutas verstípus. (Ha már van holmis is.) Csak idézni hallottam a jó vers Füst Milán-i meghatározását, miszerint az nagyon magasan kezdődik, egyre feljebb hág, hogy a végén aztán eltűnjön a fészkes fenében. Hát ezek a versek nem ilyenek: valami élményen túli, hol csak elfáradt, hol már katatón mozdulatlanság vagy inkább kéjesen - amilyen az intellektuális vakarózás lehet - lebegő iránytalanság van bennük. Ettől mellesleg valahogy egy iramodással írtaknak tűnnek: van bennük valami tágan értelmezett epigrammatikus. (És epigrammához - akárcsak pl. limerikhez - különben nem kell költőnek lenni. Lehet, de nem muszáj.)
Idemásolom Németh Zoltán versét, hogy világos legyen, mire gondolok.
Csak az iszonyatírás marad sajátos kínbetűkkel.
Hajnali szürkület egy kitaposott város hullakamrájában.
Üres üvegeket sodor a szél egyik sarokból egy másikba.
Fájdalomterápia fizetővendégeknek a szenvedésautomatában.
Valaki egy érzőzsineget fektetett le, mindig ugyanabba az irányba.
A por, honnét ez az olajos por a nyakszirtemen ma is.
Imbolygó alakok, nem kaptak szót az előadáson.
Most még nézhetlek, várhatlak, még maradtak emlékeim.
Vagy - ugyanebből a lapszámból - Mizser Attilától a "Dűne"
A házakban külön szokások:
családok, talajviszonyok.
A fűszerhasználat nyelvezet.
Minden ház maga a doboz.
A tűrés határa és az idegek,
a tájszólás, mint a húsleves,
az erősségének a csodájára járnak,
mint egy fekélynek, ami már motoz.
Így szól a jóslat, eljövök majd,
vasárnap lesz, védett terület.
Gyűjtők, férgek, konkvisztádorok…
Kitakart horizont, más és más kupac.
A vicc kedvéért idézek egy műutas verset a júliusi Holmiból is (Enyedi János: "Nyertünk"):
Unatkoztam egyedül a lakásban, te épp hazautaztál.
Úgy döntöttem, sétálok egyet, míg világos van. Mire
elindultam, besötétedett, sötétben pedig nem szeretek
sétálni. Kerestem hát egy olcsó kocsmát, szerencsére
rajtam kívül nem volt más vendég. Ittam egy sört,
egy felest, mostanában ennyitől berúgok, és félni kezdek.
Most például attól, hogy nem lesz erőm felkelni innen,
hogy itt fogok elpusztulni, ennél az asztalnál. Aztán jött
egy társaság és hazamentem, útközben vettem egy kaparós
sorsjegyet. Otthon lekapartam, és megnyugodva hátradőltem
- nyertünk 500 Ft-ot, gondoltam. És erről eszembe jutott,
hogy egyedül veled vagyok boldog. Egyedül veled.
Pálfi Annának (a 6. pdf-oldalon) a nevetések befőttesüvegekben való gyűjtéséről szóló tárcaszerű és -terjedelmű írásában van valami Parti Nagy Lajos-os, de a szöveg valahogy mintha pályázatra született volna, ahol meg volt adva a terjedelem is. Kicsit ujjgyakorlatszerű. Kiss Noémitől (10. oldal) a "Játék" is tárcaféle, ha a témája komoly is. A gyerekhang mindig ziccer. Az első két szónak - "Hullámzó Balaton" - szerintem nincs létjogosultsága, ha a szöveg később semmilyen szinten nem utal Parti Nagy Lajosra.
Szeibert Imre látomásai (figyelem, felnőtt tartalom! a pdf 11. oldalán) gyakran nyomasztóak, az én ízlésemnek olykor már bántóan gusztustalanok - a "(biztos ilyen)" például talán annyira nem jó, mint amennyire bizarr -, de mindent egybevetve emlékezetesek.
Schein Gábor "Tizedik nap" című verse (15. oldal) nagyon jó, nem is értem, miért nem ezzel kezdték a lapot. Egy mondat belőle: "A nyugdíjas most szökésben van. A Jura hasadékaiban rejtőzhetett el."
(Innen nem illesztem be ugyanazt a linket többet, könnyű megtalálni minden tételt cím vagy szerző alapján.) A következő oldalon Szili Józseftől az "Ezek a költői évszakok" is "Szép versek"-be kívánkozik - már ha nem évről-évre valamiféle hóvakságban szerkesztenék az antológiát -, rilkei szelek fújnak benne.
Rokonszenves Horváth László Imre "Harminc zsoldos" című novellájában, hogy nem azt akarja megírni (figyelem, koholt példa!), hogy annak idején hogy kért anyu, szájában az elmaradhatatlan Fecskével, lófarokszőrt a szódástól, hogy a kisgyerek elbeszélő meggyűlt ujjáról leborotválja vele a burjánzó bőrsebet, miközben apu stb. De a legjobb próza azért mégis Hegedűs Lajos Hunor "Hidak könyve" című novellája. Az első néhány bekezdés nem ígér sok jót, de nagyon is érdemes végigolvasni. (Azért remélem, ha a szerzőnek kötete lesz, Borges kap majd egy ajánlást vagy valamit.)
Németh Ákos "A színház vidéken" című írása, amely a színészbüfétől a festőtáron át az öltözőig kalauzol, könnyű olvasmány, aki nem szereti a kísérletezőbb irodalmat, kezdje ezzel.
A Michel Houellebecq "A térkép és a táj" című regényéről írt kritikák nem hagytak bennem túl mély nyomot, de hát a könyv se. (Röhej, hogy a szerzőnek épp erre a művére adták oda a Goncourt - ennél csak az lett volna röhejesebb ha a díjat tovább halogatják.) Az eddigi könyvei - nem egyformán - tetszettek, de ebben a legújabb regényében Houellebecq egészen elkunderásodott, a szó "értelmiségi lektűr, de azért..." értelmében.
Erős Ferenc György Péter "Apám helyett" című könyvéről szóló kritikája érdekes, de nem annyira, mint maga a könyv. Kritikának Turi Tímea szövegét is nehéz felfogni, ami talán azzal függ össze, hogy az "Apám helyett" azon túl hogy könyvként saját maga, egyben saját maga értelmezése is. Talán ezzel a vonásával provokál önértelmezésre, aminek nagyon szép példája Turi Tímea személyes hangú, érdekes és okos, helyenként megrendítő írása. (Mellékes, de a kritikust lebeszéltem volna erről a mondatról: "Ezért is olyan beszédes a könyvborító: az apa evező mozdulata a valahonnan valahova jutás megfeszített, szorongató és várakozásteljes kísérlete. Elhallgatni ugyanúgy munka, mint a némaság után beszélni." Ugyan már! Az elhallgatás és a beszélés kettősségét igazán nem a borító képén lehet a leggazdaságosabban szemléltetni.)
