„A liberálisok nem szoktak fölháborodni azon, ha a popkultúra alkotásainak politikai üzenetei közel állnak ideológiájukhoz. Ellenkező esetben viszont még azt sem ismerik el, hogy a popkultúrának lenne bármiféle kultúrpolitikai üzenete.” Ezzel nyit Megadja Gábor cikke a South Park-ról a Kommentár 2011/3-as számában, és ha a „liberálisok” szót behelyettesítjük az „öntelt idióták” fordulattal, tagadhatatlanul igaza is van.
Aki azonban ezt a helyettesítést nem kívánja automatikusan elvégezni – akár nem is eszmetörténeti vagy politikai elfogultságból, hanem pusztán egészséges szkepszistől vezérelve –, az nyilván eleve gyanakvó szemmel fogja olvasni Megadja okfejtését, miszerint a South Park elsősorban liberalizmuskritika volna: „Sok konzervatív az Egyesült Államokban (...) azért is támadta a rajzfilmsorozatot, mert az vulgáris, trágár, mocskos. Azt állítom, hogy akik ilyen, dogmatikus módon próbálják megérteni, elvétik az alkotás mondanivalóját. A South Park kulturális üzenete, még ha nem is »konzervatív« a szó – megtévesztő – ideologikus értelmében, mindenképpen antiliberális; ha az amerikai és nyugati mainstream liberális kultúrát értjük liberalizmus alatt.”
Szerzőnk hosszasan sorolja a példákat a rajzfilmsorozat különböző epizódjaiból, ami rendben is volna, ha eközben nem feledkezne meg nagyvonalúan azokról a részekről, amelyek nem illeszthetők az okfejtésébe, például amelyek különféle egyházaknál verték ki a biztosítékot, és nem csupán a trágárságuk miatt (itt egy jó példa, spoileres persze). Mert hiszen a South Park kritikája nem egyszerűen a liberalizmusra irányul, hanem mindenféle tabukat állító fundamentalizmusra (a fogalmat most a legtágabb, hétköznapi értelmében értve) – és természetesen ezen belül a „nyugati mainstream liberális kultúrára”.
Nemcsak az a gond ezzel, hogy ha azt állítjuk, hogy a sorozat „célpontja mindenképpen a gőgös, aufklérista, fennhéjázó liberalizmus és annak dogmái”, akkor összekeverjük a fölvilágosodást a jozefinizmussal (pontosabban azonosítjuk vele), hanem az is, hogy az olvasó műértelmezés helyett az ideológiai bunkósbot suhogásával kénytelen beérni. Ráadásul Megadja záró kérdésére – „nem sikeresebb-e egy ilyen darabot gyártani és ezzel ekézni a liberális kultúrát és politikát, semmint civilizációnk elkerülhetetlen halála fölött lamentálni üveges tekintettel?” – ugyancsak aligha lehet bármiféle modernizációs programot gründolni.
