Az új Műút (a 28-as), amint arról a mellékelt tájékoztató is tájékoztat, extra kiadás az évi rendes hat megjelenéshez képest. A támogatási rendszer folytán alakult így, hogy idén a tervezetten fölül két plusz számot is ki kell hozniuk. De ha már így alakult, a szerkesztők fogták magukat, és igyekeztek kvázi-tematikus lapszámot összeállítani. A túlnyomó részét a Tudásgyár elnevezésű projekt anyagai teszik ki, amely, mint a bevezetőből kiderül, százötven fiatalt ismertetett meg a kortárs művészet különféle területeivel (irodalom, képzőművészet, film, színház, zene, helytörténet). A lapszám tehát elsősorban és főként ennek a dokumentációja, néhány kapcsolódó anyaggal kiegészítve. A helyszín pedig Miskolc elhagyott gyárnegyede, amely a fotók tanúsága szerint valóban lenyűgöző és titokzatos látvány, jómagam Csepelen bóklászva tapasztaltam hasonlót.
Anélkül, hogy mindezt lebecsülnénk – mert hiszen kétség nem férhet hozzá, mennyire tiszteletre méltó és fontos vállalkozásról van szó –, belátható, hogy csupán ezzel nem lehet úgy „eladni” a lapot, mint az eddigi számokat. Hanem hát ott a befejező összeállítás, amely a tavalyi Műút-napok konferenciaanyagát tartalmazza – nemcsak a bevezető referátumokat és a korreferátumokat, hanem a kerekasztal-beszélgetést és a közönség hozzászólásait is.
Ez pedig kétségkívül húzóanyag.
A kétnapos konferencia témája az esszé volt. Az első napot Radnóti Sándor előadása indítja, az esszében megformálódó személyes tapasztalatról beszél, összevetve az esszé igazságfogalmát („az esszé keresi az igazságot, amelyről szerzőjének önmagát és a közönségét is meg kell győznie”) a tudományos megismerés igazságfogalmával, a „föltárt és tanított igazsággal”. (Kiemelések az eredetiben.) A korreferátum (Vári György) és a hozzászólások nyomán sokfelé elágazó vita szökken szárba: Kizárólagos-e a viszony az akadémiai tudományosság és az esszé működése között (Vári)? Egyenlőségjelet tehetünk-e az esszé és a kritika közé, vagy ez talán túlzás (Takáts József)? Kortárs irodalmunk legjava miért fojtja el önmagában a kritikai szellemet, és miért nem ír a fiatalabb pályatársak teljesítményeiről (Mészáros Sándor)? Mi a viszony a blogoszféra eredendő anonimitása és az esszé eredendő személyessége között (Dunajcsik Mátyás)? Az esszé valóban „értekező líra” (© Szilágyi Júlia), vagy nem volna-e kifejezőbb ehelyett „értekező drámáról” beszélni (Bán Zoltán András)? És így tovább.
A második napon Selyem Zsuzsa előadása látszólag – de csak látszólag – messze kanyarodik a témától. A fő kérdése az, hogy az esszé vajon alkalmas volna-e valamiféle közvetítő szerepet betölteni a mai magyar társadalomban a kulturális elit, illetve a rendszerváltás ígéretében csalódott, nyelv nélküli, széles rétegek között. Javaslatának fő pontjai: a felülről lefelé beszélése elvetése, a személyesség és az érzelmek kommunikációjának a vállalása. A vita során fölmerül, hogy minderre talán nem az esszé műfaja volna a legalkalmasabb; hogy a tömegkultúra bonyolultabb jelenség annál, semhogy egyértelműen diszkreditálhatnánk; s hogy – ez Vári megfogalmazása – a kibontakozó vita „visszavezethető egy olyan nézetkülönbségre, hogy egy ironikus liberális hangot hallunk az egyik oldalról (...), a másikról egy radikálisan balos kultúrkritikai megszólalást”. Aranyos, ahogy hozzáteszi: „én sok tekintetben az utóbbi hangvételhez kötődöm inkább, bár félve kissé az ironikusok okos szkepszisétől”.
Viszont képregény, az most nincs a Műútban.
