Homoktövis-fagylalt. Az elmúlt nyáron találkoztam vele, néztem innen, néztem onnan, de nem volt merszem belekóstolni.
Valahogy így vagyok Debrecennel is.
Hanem hát az Alföld októberi száma Borbély Szilárd Debrecen mítosza című esszéjével nyit. Hogyan tett szert sajátos identitásra a város mint szigorú vallási törvények szabályozta közösség, miután kitiltotta falai közül a katolikusokat? Hogyan vált gazdag kereskedővárossá, és hogyan vesztette el ezt a központi helyzetét a török kiűzése után, miközben a bőség és a gazdagság mítosza továbbra is eleven maradt? Hogyan alakul át a város mítosza a klimatikus környezet megváltozásával, miután a Hortobágy kiszárad: az eredetileg – ésszerű módon – vizek találkozásánál alapított kereskedőváros hogyan lesz az „eltökéltség, a kitartás, a hit győzelmének allegóriája”, mivelhogy e mítosz szerint éppen „a városalapító ősök abszurd heroizmusa” révén jött létre a vizektől távol?
Szinte kézzel tapintható erővonalak találkoznak ebben az aránylag rövid szövegben. Engem speciel mindig le lehet venni a lábamról azzal, ha valaki a helynek a szellemét igyekszik tetten érni, ahol él, de ez az esszé a nettó súlyánál fogva is tiszteletre méltó írás.
A költőknek, egész pontosan Csokonainak a szerepével egyébként mindössze egyetlen rövid bekezdés foglalkozik; ám ami Debrecen folyamatosan formálódó mítoszát illeti, Borbélynak vagy éppenséggel Téreynek köszönhetően ennek a városnak most sincs oka panaszra.
