Valamiért levettem a polcról egy tizenöt éves Holmit, és az jutott eszembe: ha szerencsém lesz, kellemes öregkornak nézek elébe. Mennyi jó írás van, amit nem olvastam, istenem! (Jó, ezt-azt azért olvastam.)
Ott van mindjárt a szám elején Lator László két ... verse. A három pont helyére gondoljon méltó jelzőt az, aki itt elolvasta a másodikat, vagy - főleg - itt meghallgatta az elsőt.
Rakovszky Zsuzsáé is elég lélegzetelállító, a "Visszaút az időben" a költő 2006-ban megjelent - címében nem, de tartalmában majdnem összegyűjtött - verseit tartalmazó kötetének címadó darabja. A vers olyan jó, hogy az emberben felmerül a kérdés: hogyan képes a költő még egyszer ilyen jót írni, anélkül, hogy ismételné önmagát? (Hát képes. A jó költő - egyfajta jó költő -, azt hiszem, mindig többet tud, mint amit addig tudott, vagy mint amennyit a kritikus megértett belőle. De az se lehet véletlen, hogy Rakovszky Zsuzsa később elkezdett prózát írni, mint egy ideje Tóth Krisztina is.) A Petőfi Irodalmi Múzeum jóvoltából a verset - ahogy Latorét - meg is lehet hallgatni itt (érdekes, hogy a soproni születésű, de sokáig Budapesten élő költőnő versmondásában milyen jól hallhatók a rövid dunántúli u és ü betűk: pl. rézgyürü, sürübb). Ugyanott a szöveg is olvasható, a megszületése után kilenc évvel leírt kézirat pedig itt van.
Nem lesz könnyű dolguk a Rakovszky-filológusoknak. Az a legkevesebb, hogy a Holmiban (1996) a sorkezdő szavak a hétköznapi helyesírásnak megfelelően kezdődnek hol kis-, hol nagybetűvel, a kéziraton (2005) minden sorkezdő szó nagybetűs, a kötet szövege (2006) pedig megint a Holmiéval azonos. Az se nagy dolog, hogy a PIM honlapján külön közölt változatról, akárcsak a kéziratról, hiányzik a Holmiban jegyzetben, a kötetben mottókén közölt mondat. Viszont van egy szókapcsolat, az utolsó előtti versszak első sorának elején, ami a kéziraton (k) más, mint mindenhol máshol:
Egyre mélyebb k Mindig sűrűbb cett.
Alighanem egy későbbi, de még később elvetett variánsról van szó, amelynek külön varázsa, hogy a múzeum birtokában lévő kéziratot többletértékkel ruházza fel. A "Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam"-nak talán előnye az "Egyre mélyebb"-bel szemben, hogy kevésbé kényszerítően idézi fel a függőleges mozgás - a lefelé esés - képzetét, illetve a "mindig"-nek a fokozáson kívül ("mind sötétebb") nagyszabásúbb az időhatározói jelentése, mint a hasonló értelmű, de költőileg kicsit csenevész "egyré"-é.
De én nem itt változtattam volna, hanem a második versszak harmadik sorában:
Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak
Ez a sor valahogy túl (persze, mihez képest - de ebbe most nem megyek bele) emelkedett. Pózában így lenne a második fele: "egykedvűen, amíg a halottak". A "holtak" kell a "guggoltam" miatt, rímnek, de különben az alábbiak szerin csinálnám át a sort:
Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam
a sárszínű folyónál, legyek felhőiben.
Kövön lepényt sütöttem egykedvűen, s a holtak
százszámra úsztak el a napban égő vizen.
De nem tudom, lehet, hogy kár az időhatározói kötőszóért, még ha nélküle is világos a lepénysütés és a halottúszás egyidejű volta.
Takács Zsuzsa - kicsit keresetten hat ez a két Zsuzsa egymás mellett - kétszeresen szapphói verse is jó (a másik kevésbé tetszik). Gergely Ágnes "Steinach-műtét" című verséből inkább az utolsó tétel, a szonett tetszett. (Gellén Miklós Gábornak és Molnár Krisztina Ritának is van a lapban egy-egy egészen máshogy érdekes szonettje.) Jók Papp Gábor Zsigmond fordításai (köztük egy - petrarcai! - szonett Wordsworthtől), főleg az oroszok, és érdekes Jávor Benedek - nocsak! - rövid, expresszív novellája, vagy mégis inkább verse.
De nem erőltetem a katalógust (a "Jadviga párnája"-részletet azért még megemlítem, pláne, hogy eredetileg kihagytam, talán mert annyira magától értetődik [ez itt egy kicsit későbbi betoldás]) - hagyok olvasni valót tizenöt év múlvára is, már csak két remekbe szabott olvasói levelet emelek ki. (Réz Pál Mándy Iván Margócsy István által korábban felvetett "kismesterségéről" ír; Beck írása viszontválasz egy filozófusantológiáról írt kritikára, különös tekintettel a kritikus által túldimenzionált fülszövegre.)
De mindenekelőtt Ruttkay Kálmán hallatlanul elegáns kritikáját kell megemlítenem Nádasdy Ádám "Szentivánéji-álom"-fordításáról, illetve előtte Radnóti Sándor rövid írását Nádasdy költészetéről, például azzal a megfigyelésével, hogy a legtöbb versre "nem a szerelem, hanem a szerelmesség a jellemző".
