A legutóbbi Műút természetesen többet érdemel a legutóbbi műutas bejegyzésnél, tekintsünk hát végig gyorsan a csúcspontjain. A lapszám elejét az ötvenéves Keményt köszöntő tiszteletkör teszi ki, nyitásképp mindjárt egy jó Kemény-verssel (Remény). Finoman billeg: az egyik oldalon a ott jelentésesség, az élete deléről széttekintő ember rezignált pátosza, a másikon ennek a pátosznak a nyelvi megzabolázása-visszavétele, valamiféle álnaiv-banális tónus, olyasféle „versrontás”, amiről a frissen megjelent gyűjteményes kötet fülszövegében k. kabai lóránt – a Műút szerkesztője – is beszél. Itt van például a második versszak eleje: „A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba, / pattogva tűnt el, pedig nagy volt, / a törhetetlen üveg maradéka.” Szerintem ez az a három sor, ahol valaki vagy visszahőköl a verstől, mert egész egyszerűen más hangfekvést, cizelláltabb anyagkezelést várna el (a „nagy” mint az élet központi kérdésének a jelzője: hát ettől tényleg vagy falnak szalad a versolvasó, vagy belátja, hogy csak van benne valami hanyag-abszurd humor; „a törhetetlen üveg maradéka” pedig talán még ennél is rontottabb kép), vagy követi Keményt a lírai ént Keményt, amint ott ácsorog a hegytetőn (képzavar).
Ebben a blokkban nagyszerű Vörös István Variációk Kemény István Varjú című versére című verse. Vörös egy Kemény-ötsorost variál tovább; ő egyébként is gyakran és szívesen épít variációkra-szekvenciákra, és azt hiszem, hogy itt és ebből most telitalálat lett. Az embernek tizenhét éves korára gyökeresen megváltozik a varjúhoz fűződő viszonya, ezt állítaná Kemény verse, Vörös válaszverse pedig ezt a tizenhét évet zongorázza végig. (Bár gyanús, hogy a dolog logikája szerint tizenhét darabból kellene állnia ennek a szövegnek, itt pedig nem folyamatos a szakaszok számozása – lehetséges, hogy a szerkesztői furor metélte ki a hiányzó darabokat, és akkor persze ki tudja, hogy is fest az egész.)
Krusovszky Dénes Hart Crane-fordításokat publikál, és ez – még ha nem is egyformán erős mindegyik Crane-vers – örvendetes.
Nagyon jó még Kornya István interjúja Borbély Szilárddal a nemrég megjelent drámakötet kapcsán. Ebből a kötetből mindössze Az Olaszliszkai című darabot ismerem, ám ezt a legfontosabb kortárs drámák egyikének tartom, vagy hát ne körülményeskedjünk: abból a (belátom, nem igazán bő) merítésből, amit ismerek, ezt tartom a legfontosabbnak. Érdemes hát odafigyelni arra, amit Borbély mond a színpadi munkák kapcsán, noha mindaz, amit ő művel ezen a téren, úgy tűnik, nem illeszkedik a magyar drámairodalom fősodrába. Maga is könyvdrámáknak tartja a műveit, csak éppen ezt nem tekinti a lefokozásnak: arról beszél, hogy a szövegeknek jó helyük van a könyvekben, és ezzel a kijelentéssel nehezen is tudnék vitatkozni.
A kritikarovat ismét erős. Jó Vaderna Gábor írása Virág Benedekről. Virág a neve alapján tipikus JAK-tag lehetne, csőnadrág és hegyes cipő, pedig nem volt igazán mondén figura: jellemző, hogy Vaderna írása Berzsenyi 1810-es pesti látogatásának az anekdotáival nyit, és innen vezet át Virág költészetéhez. Ez a recenzió a legjobb értelemben vett népszerűsítő munka, s bár aligha rohannak majd tömegek a boltba, hogy fölvásárolják Virág Benedek’ poétai munkájinak új kiadását, az ilyen írásokra mégis nagy szükség van.
Aztán Bagi Zsolt éles és okos elemzést közöl, ezúttal Nádas új esszékötetéről, és komoly nyelvpolitikai belátásokra jut a „szimuláció kultúrájával” kapcsolatban: „a jelen antidemokratikus közbeszédével szemben azért nem lehetséges a hagyományos humanista diskurzust szembeszegezni, mert az kitanulta a dekonstrukciót. A kortárs antidemokratikus közbeszéd számára a referencia szabadon áthelyezhető. (...) E diskurzus számára »fajvédő« azt jeleni: »aki a cigányokat védi«, »rasszista« azt jelenti: »aki a magyarokat szidja«, »liberális« azt jelenti: »etikátlan«, és így tovább.” Mindezzel kapcsolatban Bagi kitér a dekonstrukció fogalmának a félreértésére – „a dekonstrukció nem referenciaellenes, még csak nem is relativista, hanem kritikailag viszonyul az eredethez” –, és leszögezi, hogy a demokrácia magyar hívei is elmulasztották kritikai vizsgálat tárgyává tenni a saját eredetüket (értsd: gondolkodásuk és eszméik forrásvidékét és előfeltevéseit), s ehelyett a panasz és a sopánkodás kultúráját építették föl.
A Kemény-tiszteletkörhöz kapcsolódik Kun Árpád remek esszéje (nem is biztos, hogy nem lett volna jobb helye a nyitó blokkban), Az induló Kemény, mely egyszerre nagyon személyes (Kun és Kemény pályája párhuzamosan indult a nyolcvanas évek elején), ugyanakkor nagyon informatív is: talán a legjobb szöveg, amit Kemény korai költészetéről írtak.
Még csak annyit, hogy – hurrá! – vannak negatív kritikák is az új Műútban: Lengyel Imre Zsolt meggyőzően szedi szét Király Levente könyvét, Turi Márton pedig Iancu Lauráét. (A hurrázás nem a káröröm hangja, hanem a műfajnak szól: a negatív kritika, még ha igazságtalan is, az örök ifjúság vize, szemben az udvarias semmitmondás poshadtságával.) Valamint ott a Kikötői Hírek rovat, amely a különböző nagy nyelvterületek irodalmi híreiből szemléz – ezek között különös élvezet Gárdos Bálint angol irodalmi beszámolóit olvasni, aki a szemle műfaját igyekszik minél inkább az esszéhez közelíteni, mit közelíteni: passzítani hozzá.
A lapszámot a Bizottság együttes fotóarchívumából vett képek díszítik, illetve egy kisesszé is csatlakozik ehhez – de a Bizottság majd egy önálló poszt tárgya lesz.
