Megvártam ezzel a poszttal, amíg Németh Gábor írása (amely eredetileg december elején jelent meg a Magyar Narancsban) kikerül a netre.
Ez az írás kitűnően példázza, hogy Németh Gábornak már jó ideje sikerült valami újat létrehoznia a magyar irodalomkritikában. Méghozzá, azt hiszem, ezt az újat úgy hozta létre, hogy tulajdonképpen nem talált ki semmi újat: azt találta ki, hogy könyvekről-szerzőkről szólva ugyanazt a nagyon személyes, regiszterkeverő (jobb híján mondjuk így) esszényelvet használja, mint egyébként, mint az úgynevezett szépirodalmi munkáiban. A műfaji váltás nem jár együtt a szerzői hang leváltásával – és innen visszafelé olvasva ez azt is megmutatja, hogy N. G. prózája mennyire személyes, mennyire az esszé alapállásából kiinduló próza (már amennyiben elfogadjuk azt, hogy az esszé nem más, mint az egyes szám első személy kihajózása veszélyes vizekre).
Nézzük ezt a rövid szöveget. A témája Papp Sándor Zsigmond frissen megjelent regénye, a Semmi kis életek. Azzal együtt, hogy kényesen kerül mindenféle irodalomkritikai sablont és közhelyet, úgy ad számot az ol-vas-mány-él-mény-ről, hogy mégsem olvasónaplót nyújt, hanem hajszálpontosan levehető, hogy mi miért nem tetszett és mi miért tetszett neki a könyvben. Például: „A szereplők Papp Sándor Zsigmond prózapoétikájának épülésére gyártanak hasonlatokat és metaforákat, az ő gondolkodásának algoritmusai szerint járatják agyvelejüket, saját föltételezhető szocializációjuktól, életkoruktól és személyes tapasztalataiktól nagyjából függetlenül. Mindenkinek ötöse volt fogalmazásból, még szép. Elgondolható olyan olvasója, akit ez talán a kelleténél is jobban zavarna. Nem akarok ujjal mutogatni.”
Itt is (és más kritikáiban is) vegyes benyomásokról tudósít, és legyünk őszinték: az olvasmányaink legtöbbje valóban (és valójában) vegyes benyomásokat hagy maga után. Ez volna a normál állapot, a kortárs irodalom üzemszerű működésmódja (ha valaki direkt nagy klasszikusokat fal éjjel-nappal, az nem ér, az közönséges hedonizmus – ami máskülönben jó, ha nem áll távol az embertől).
Tagadhatatlan, hogy van Németh Gábor kritikáiban, vagy inkább a kritikáinak a beszélőjében valami mélyen nem-ítészszerű: olyasvalaki szól itt hozzánk, akit elsősorban nem a megítélés, a mérlegre helyezés gesztusa érdekel, hanem a benyomás rögzítése, az élmény grabancon ragadása: „Ha lehetek szubjektív – de ha nem lehetek, akkor is –, a könyvtől három lépés távolságra tartózkodik az édes kis prózaeszményem. Tehát olvastam, és – ne kerülgessük – fanyalogtam. Egészen addig, amíg aztán meg nem rendültem. Mert aztán meg mégiscsak sikerült neki. Megírta ezt a rettenetes, néma tartományt, ahol a magunkfajták élnek.” Figyeli a könyvet, és közben figyeli önmagát, hogy mit szól hozzá.
