Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Sántha József novellájával (Egy hosszú tél) nyit a decemberi Tiszatáj: Sántha egyenletes tempóban, magasan kitartott hangon mesél egy halódó világról, ahol senki semmit nem tud tenni a csontig hatoló hideggel szemben, ami inkább egzisztenciális katasztrófának tűnik, mintsem külső forrásból érkező természeti csapásnak. Nemcsak ebben a világvégi világállapotban, hanem magában a történetben is van valami enigmatikusság, és mindez kölcsönöz a novellának – mit is? hát, afféle kafkaiságot (ami, bocsánat, engem már Kafkánál is zavar).

Miközben, enigma ide vagy oda, remek írásról beszélek. A szöveg mindvégig igen cizellált, efféle nagyszerű mondatokkal: „Órára pontosan megjött a fájdalom, amely, mint egy textilminta, bele volt szőve a mindennapjaimba, amikor is a melegség végleg elhagyta a testemet, és helyére beszüremlett a régi, otthonos hideg.” Ez a méltóságteljes prózaritmus engem még a kevésbé sikerült részeken is átlendített, legalábbis csak második olvasásra tűnt föl ez a némileg zavaros kép: „A Grófné a vörösmárvány fogadószobában ült egyedül a kanapén egy cobolyprém bundában, egy végszükségben leledző pillanat domináns személyiségeként, aki mozdulatlanságával képzeli hitelesíteni önmagát, leragadt szárnyai ugyanakkor még megőrizték hajdan volt méltóságát.” Mintha itt a szerző szántszándékkal át szeretné lépni a saját arányérzéke határait, olyan tartományokba merészkedni, ahol már nem bízhatja rá magát mindarra, amit tud egyébként. S mintha maga a novellája vad és rejtélyes metafora akarna lenni – sőt, ez a többi, általam olvasott novellájára is áll –, ahol ez a vadság és rejtélyesség mintha célja, és nem anyaga volna az elbeszélésnek. Nem is vesztegetnék ennyi szót rá, ha nem gondolnám, hogy a legutóbbi időkig kritikusként és esszéistaként ismert Sánthára, aki újabban kezdett novellákkal jelentkezni, igencsak érdemes figyelni.

(Kár viszont, hogy az utolsó mondat utolsó tagmondatában bent maradt egy – minden bizonnyal a szövegszerkesztő használatából eredő – döccenő: „izoláltan ragyognak sejtjeim parányi, engem soha többé összerakni képtelen tűfényei”, amit talán a szerkesztők is észrevehettek volna.)